วีดีโอ

Eric Blom in "Mozart" (1935) compares Falstaff with the character Osmin in the opera "Die Entführung aus dem Serail ".

Why do you have in the description artist as London philharmonic with Sir George Solti when this is obviously Sir Simon Rattle?

16 évesen vettem meg a legelső digitálisan felvett koncertet a mai napig nem tudok betelni vele félelmetes nagy művész volt ma 61 éves vagyok! Imádom!

Pazar, ünnep a léleknek. Köszönöm.

Pavarotti a csucs. Nem lehetseges legyozni.

❤️🌹,

A sok formai egyezés mellett azonban ez a zene mégis Brahms hangján szól, és számos egyéni ötlettel is szolgál - ilyen például a középső epizód fugatója, vagy a tétel végi nagy kadenciát követő, kétszeri tempóváltással hatalmasra duzzasztott, hatásos kóda.

A zongoraverseny szonátarondó-fináléjának közvetlen modellje Beethoven c-moll koncertjének zárótétele lehetett.

A tétel középrészében olyan személyes hangot üt meg a zongoraszóló, amely ritka Brahms tartózkodó modorában; egyes fordulatai valósággal Chopint idézik. A visszatérő harmadik szakaszban ismét az ünnepi menet egyre távolodó dallama hangzik fel.

A tétel egyik jellegzetes témája később a Parsifal nyitányában tűnik fel: a két téma hangról hangra megegyezik egymással.

Brahms kedvelt ütem nemében, 6/4-ben vonul az ünnepélyes processzió a zenekar bevezetőjében, a zongoraszóló inkább a befelé fordulást, meghatott elmélkedést érzékelteti.

Ez a tétel terner formájú, a témát a fagottok vezetik be. A lassú tétel - amely utólag került a kompozícióba - kézirata fölé Brahms ezt írta: „Benedictus qui venit in nomine Domini... (Áldott, aki jön az Úr nevében...)”

A viharos nyitótétel után nagy kontrasztként megszólaló Adagiót a zeneszerző Clara Schumann „gyengéd portréjának” nevezte.

Az impozáns nyitótétel szimfonikus méretű zenekari expozíciójával és nagy karakterbeli kontrasztjaival tűnik ki; a hosszan kitartott pedálhang fölött megszólaló főtémájának szaggatott ritmikája Beethoven 9. szimfóniájának kezdetét juttatja eszünkbe.

Ám Brahms biztos volt benne, hogy végül értő fülekre fog találni, s az utókor őt igazolta…

Ennyi gondos, aprólékos munka után különösen keserű csalódás lehetett az ifjú zeneszerző számára, hogy zongoraversenyét kezdetben a közönség és a kritikusok részéről is teljes értetlenség fogadta; 1859 januárjában, a lipcsei Gewandhaus-beli bemutatón a mű egyértelműen megbukott.

A zongoraverseny-tétel első változatát a komponista 1856 őszén elküldte jóbarátjának, Joachim József hegedűművésznek, az ő javaslatai alapján átírta, majd ismét elküldte Joachimnak… (még 1859-ben, a mű első nyilvános előadásai után is javítgatott rajta).

Mivel úgy érezte, hogy a mű zenei anyaga helyenként túlnő a két zongora kifejezési lehetőségein, a szonáta 1. tételét rögtön elkezdte szimfónia-tétellé átdolgozni, ám ezzel sem volt elégedett. Végül ez a zene, jelentősen átformálva, első zongoraversenyének nyitótételében találta meg igazi helyét.

Első zongoraversenyének bemutatója idején Johannes Brahms mindössze 26 éves volt. A mű hosszú alkotói folyamat eredményeként született meg: csírája egy azóta elveszett kétzongorás szonáta volt, amelyet a zeneszerző 1854-ben komponált.

eddig a Bartók Rádió műsorában nem hallottam belőle részleteket sem, pedig egészen érdekes, de tán nem lehet belőle kivenni rövid részletet. Meg kell nézni a balettet is, hogy teljesen magunkénak érezzük-e majd ezt a csodálatos művet.

A mű története elgondolkodtató, eredeti ötlet volt ez Haydntól, hogy a zenészek egyesével hagyják el a színpadot arra utalva, hogy már mennének családjukhoz. A dúr-moll váltások izgalmasak, a hangerővel való játszadozás megmutatja Haydn zenei humorát. Az hogy az egész művet egy témára építi fel, és ezt különböző módokon variálja, Haydn jellemző vonása - ezt több művében láttam már. Bár élveztem a zenehallgatást, többszöri meghallgatás után nekem unalmassá válna, én jobban szeretem 96. “Miracle” szimfóniáját.

Szeretném, ha sokan hallgatnák🎉

Ez a szférák zenéje, csodálatos! Símogatja a lelkemet 😊

Brahms:5.Hungarian dance 🤗👏👏👏👍👍👍👍👏👏👏

web

Gyönyörű! 😊😢

Azóta a mű számos előadója komponálta meg a maga kadenciáját, Fritz Kreislertől és Auer Lipóttól Nigel Kennedyig; a mai hangversenytermekben a leggyakrabban mégis a legelső, a Joachim által papírra vetett kadencia csendül fel.

Az első tétel nagy kadenciájának megírását vagy improvizálását a zeneszerző a szólistára bízta.

A többek által nem igazán hangszerszerűnek tartott Hegedűverseny szakmai körökben nem talált azonnal kedvező fogadtatásra: volt, aki a hegedű ellen írott versenyműnek titulálta, és volt, aki egyenesen játszhatatlannak tartotta…

A kompozíció végső formájának, mindenekelőtt természetesen a hegedűszólamnak a kialakításában nagy szerepe volt Joachimnak, akinek a segítségét Brahms maximálisan igénybe vette - így a szólórészek technikai nehézsége alapján fogalmat alkothatunk a hegedűművész rendkívüli képességeiről is.

A végleges alakjában három tételes Hegedűverseny súlypontja a mű teljes terjedelmének mintegy a felét kitevő, mérsékelten gyors tempójú, szonátaformájú nyitótétel, amit a zeneirodalom egyik leghíresebb oboaszólójával kezdődő, poétikus Adagio és egy könnyedebb, táncos rondó-finálé követ.

A zeneszerző a hegedűversenyt eredetileg négy tételesre tervezte, de ezt a szimfóniákra jellemző forma-koncepciót később elvetette.

A versenyművet az egy évvel korábban, szintén a gyönyörű fekvésű karintiai nyaralóhelyen komponált, szintén D-dúr 2. szimfónia párdarabjaként szokták emlegetni, többek között mindkét mű derűs, lírai alapkaraktere miatt.

Brahms Hegedűversenye 1878 nyarán - kora őszén, a Wörthi-tó melletti Pörschachban keletkezett, ősbemutatójára 1879 Újév napján került sor Lipcsében, a szerző vezényletével, Joachim szólójával.

Ő volt az, aki a 19. század számára felfedezte Bach hegedűszonátáit és partitáit, de Beethoven már-már elfeledett Hegedűversenyének megismertetésében és megszerettetésében is kulcsszerepet játszott.

A hegedűművész (aki egyébként karmester és zeneszerző is volt) nem igazán illett a 19. századi hegedűvirtuózok sorába: bár briliáns technikával rendelkezett, de a csillogó bravúr-repertoár helyett inkább a klasszikus művekhez s a kamarazenéhez vonzódott.

Brahmsot egyébként egy másik magyar hegedűs, Reményi Ede ismertette össze Joachimmal; a zeneszerző Reményi zongorakísérőjeként, egy turné keretében érkezett a német városba. Brahms és Joachim között életre szóló barátság szövődött.

A két muzsikus 1853-ban, Hannoverben találkozott először; az épp húszéves Brahms még teljesen ismeretlen zeneszerző volt, a nála csak két évvel idősebb, csodagyermekként indult Joachim viszont már ekkor nagy hírnévnek örvendő művész.

Brahms egyetlen hegedűversenyét Joachim József, a 19. század egyik legnagyobb hegedűművésze számára komponálta.

Az egyetlen tételbe sűrített több szakaszos formai ciklus látszólag különböző témáit egy zenei gondolatból vezeti le a Lisztre jellemző tematikus transzformációs eljárások segítségével. Fauré maga így jellemezte ezt a formát: „Egyetlen tételben valójában három tétel hangzik el.”

A Ballada formai koncepciója Liszt h-moll szonátájához áll közel. (Ahogy Schumann is zavarosnak érezte ezt a koncepciót, ugyanúgy zavarosnak ítélték a francia kritikusok is.)

Liszt nem udvariaskodott, nem is volt álszerény. Fauré jellegzetes zongoratechnikája eltért Lisztétől, aki ugyan ismerte ezt a technikát, de tudta, hogy ezt legjobban Saint-Saëns tanítványai képesek alkalmazni.

Tartott tőle, hogy túl hosszú a mű, de Liszt megnyugtatta, hogy az „lehetetlen, ha azt írta, amit valóban érzett”. Fauré visszaemlékezéseiben így írta le a találkozót: „Öt vagy hat oldal után Liszt abbahagyta a zongorázást, mondván, hogy nincs több ujja, és megkért, hogy folytassam, amitől egy kicsit megrémültem.”

A Parsifalért Bayreuthba is elzarándokolt, egy levelében így írt: „Ha valaki nem hallotta Wagnert Bayreuthban, az semmit sem hallott!” 1882-ben Saint-Saëns társaságában ismét találkozott Liszttel és megmutatta neki a Balladát.

1879-ben, a Ballada komponálásának évében a teljes Ringet meghallgatta Münchenben. Mint korának valamennyi francia muzsikusa, ő sem tudta kivonni magát Wagner és Liszt hatása alól.

Fauré 1877-ben járt első ízben német területen. Saint-Saëns társaságában Weimarba utazott a Sámson és Delila ottani premierjére. Saint-Saëns ekkor mutatta be Lisztnek, egy évvel később pedig Kölnbe utazott a Rajna kincse és a Walkűr előadására.

Amit mi félreismerhetetlenül franciásnak (fátyolos líraiság, könnyedség, elegancia) hallunk e viszonylag korai Fauré-kompozícióban, az nyilván elkerülte honfitársai figyelmét, s számukra a mű német romantikája tűnt erősebbnek.

A Balladában manapság a legjelentősebb francia zongoraművek egyikét látjuk. A korabeli bírálatokat mindazonáltal ezúttal nem kell a „megbukott kritikák” sorába tennünk.

Fauré a meghangszerelt változatot mutatta be a párizsi közönségnek, a kritikusok meglehetősen hűvösen fogadták a darabot, zavarosnak, homályosnak bélyegezték.

Gabriel Fauré (1845-1924) Balladája 1879-ben készült zongorára. 1881-ben a szerző átdolgozta zongorára és zenekarra. A kompozíciót egykori mesterének Saint-Saënsnek ajánlotta.