Molnár V. József - “Kialudt a gyertyája” (2011-05-16)

ŐSEINK ÚTJÁN BARÁTI KÖR ESTÉK
Molnár V. József magyar néplélekkutató az EMBERÉLET SZENTSÉGÉT bemutató előadássorozata a Várban, a Korona Cukrászdában.
Az est háziasszony: Hárs Klári
Szent Mihály a vőfély, menyegzőre vezeti mindkét nemű ember halálban menyasszonnyá nemesült lelkét.
Népünk jól tudta, hogy a “halál ellen nincs orvosság”. “Aki született, annak halnia is kell.” “Mindnyájunkat eltakar az anyaföld.” “A jó halottnak semi baja nincsen.” Az élő ember még “világít”, a halottnak “elaludt a gyertyája”.
Eleink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermekkel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal valaki, csillag támad a mennynek boltozatán.
A régi ember mielőtt lelke eltávozhatott, végiglátogatta a falut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az emberek, a hozzá közelállók, a haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását lerótta régen - az életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott.
Úgy hitték, tudták - ők, a régiek-, hogy nehéz halál adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a gyehenna tüze várt, s arra is, aki ajándékba kapott tudását arra érdemesnek nem adta át.
A haldokló, miután végrendeletet is tett, rendszerint maga kérte, hogy a pap az utolsó kenet szentségébe részesítse. Kezébe gyertyát tett, hogy világítsa a mennybe vezető utat neki.
Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt, az a régiségben mind női teendő volt.
„Ó lelköm, galambom, hű párom,
Hej csak még eggyet szólnál hozzám!
Csak még eccö vetnéd rám mosolygó szömöd!
Hej de nem mondod többet: gyémántom, rubintom!
Ó hogy felejtselek el?
Hogy felejtsem el azt a sok szép szavad?
Nincs mán neköm senkim e világon!
Kinek panaszoljam el bajomat, búmat
Kedves galambom, jó párom!
Árva löszök én mán, ha aranyos is a kapufélfám!
Jaj de nagy árvaságra hagytál.”