Mért, mért! Mert minden tönkrement és minden lealjasodott, azért, de azt is mondhatnám magának, hogy mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak, mert itt nem valami istenítélet forog fenn úgynevezett ártatlan emberi segédlettel, tudja, hanem éppenséggel pont fordítva van a dolog, mert itt az embernek a saját ítéletéről van szó, még pedig a saját ítéletéről saját maga fölött, amiben persze a Jóisten is rendesen benne van, hogy azt ne mondjam, közreműködik, és amiben közreműködik, az meg persze a legordenárébb teremtés, amit maga csak el bír képzelni, mert megrontották a földet, tudja, de hát mindegy, mit mondok, mert mindent megrontottak, amit megszereztek, és mivel egy sunyi, egy alattomos, egy aljas harcban mindent megszereztek, meg is rontottak mindent, mert ezek amihez hozzáértek, márpedig hozzáértek mindenhez, azt megrontották, és így ment ez a teljes győzelemig, megszerezni és megrontani, megrontani és megszerezni, így ment ez az egész a diadalmas végig, de mondhatom másképp is, ha akarja, mert hozzáérni, ezzel megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni, megszerezni, és így megrontani, ez ment, és ki tudja, hány száz éven át, néha suttyomba, néha durván, néha finoman, néha brutálisan, de ment, évszázadokon keresztül csak ment és ment, persze mindig csak egyféle módon, ahogy a patkány mar a lesből, mert ehhez a tökéletes győzelemhez kellett még persze az is, hogy az ellenfél, azaz minden, ami kiváló, nagyszerű és valahogy …tudja, nemes, az, hogy így fejezzem ki a dolgot, eleve ne bocsátkozzon semmiféle harcba, ahhoz kellett, tudja, hogy ne legyen eleve semmiféle küzdelem, csak az egyik félnek a hirtelen eltűnése, még pedig a kiválóaknak, a nagyszerűeknek, a … nemeseknek az eltűnése, sőt van aztán a legsúlyosabb kimenetel, ezt nem tudjuk, ott a teljes és tökéletes kipusztulás, amiről halvány dunsztja sincs az embernek, hogy miért történt, és hogy úgy egyáltalán, miért történhetett, mert az van, hogy mára ezek a lesből marással győztes győztesek uralják a földet, nincs egyetlen icike-picike odu sem, ahová el lehetne dugni előlük valamit, mert minden az övék, tudja, övék az, ami megszerezhető, de az övék az is, amiről azt gondoljuk, na, azt aztán el nem érik, de el, mert övék az ég is ma már, meg az összes álom, övék a pillanat, a természet, a csend, nem sorolom, még a halhatatlanság is az övék, tehát minden, hogy így fejezzem ki magának a dolgot, minden, és örökre, elveszett. Nem? Én nem őrültem meg, de annyira tisztán látok, hogy már olyan, mintha megőrültem volna, meg aztán ráadásul, tudja, az agyamat a fejemben, én valahogy így mondanám magának a dolgot, azóta, hogy már nem vagyok postamester, és ezt az egészet látom, szíjak tartják a helyén, képletesen, persze, csak képletesen, és mivel annyira világosan látom ezt az egészet, hogy állandóan azt érzem, hogy ezek a szíjak akármelyik pillanatban elszakadhatnak, ezért alig mozdítom meg a fejemet, csak tartom, lehetőleg egy moccanás nélkül, ezt a fejet, nyilván maga is látja, hogy milyen mereven, hát, ezért, tudja, de különben ez egyáltalán nem fontos … mert ami itt fontos, az az, hogy hova is tűnhettek innét azok a kiválóak ,azok a nagyszerűek, azok a … nemesek, amiről én persze személy szerint nem tudok az ég adta világon semmit, honnan is tudhatnék, mert egyrészt mi vagyok én, egy volt postamester, jelenleg lócsiszár, márpedig egy volt postamester, aki jelenleg lócsiszár, miért tudna erről bármit is, másrészt viszont egy volt postamesternek és jelenlegi lócsiszárnak is lehetnek azért még gondolatai, és ezért gondolhatja, hogy ez az egész itten ábszolúte érthetetlen, vagyis egyáltalában nem lehet megérteni, ahogy mindig, ha valami teljes egészében érthetetlen, legfeljebb kínjában találgat az ember, ahogy én is itt a szomszédban, ahogy nézem, mi folyik odakint, nézem szemben, a távolban az országutat meg a maga házát, és olvasgatom a távírón a híreket, és gondolkozom, és csak találgatok, tudja, de semmire nem jutok, mert bármerre indulok is el, már úgy értse, képzeletben csak, képzeletben, akkor mindig ugyanoda lyukadok ki, lapos elképzelések és lapos magyarázatok, néha azt hiszem, jófelé tartok, de a vége mindig lapos, néha úgy érzem, na, most jó irányba megyek, de végül ez is csak lapos meg lapos, mert ez az eltűnés vagy kipusztulás, hogy nevezzem, olyan titokzatos valami, amit én mint volt postamester és jelenlegi lócsiszár felfogni se vagyok képes, mert csak annyi biztos, hogy itt az egész, érti, az egész emberi történelem egyik legnagyobb horderejű rejtélyéről van szó, nehéz szó: horderő, ért engem, a nemesség fel- és aztán meg eltűnése ebben a történelemben, mert annyit, legalább annyit azért mondhatok, hogy a történelem, amit egyszerűen úgy képzeljen el, mint, hogy mondjam, utcai harcok végtelen egy sorozatát, sőt úgy lássa maga előtt ezt a történelmet, mint egyetlen végtelen egy hosszú utcai harcot, hogy ez a történelem tehát, figyeli, mit gondolok, ugye, nem egyenlő, semmiféleképpen nem egyenlő a teljes emberi …, most megint egy nehéz szó: univerzummal. Ott van mindjárt, példának okáért a közönséges ember, ért engem, aki miközben mászik-kúszik előre abban a bizonyos utcai harcban a következő meg a következő meg a következő fedezékig, annak van egy, legalább egy olyan, hogy mondjam, vonása, amelyikre nem terjed ki a történelemnek a hatálya, és tudja, mi az?, az árnyéka, az, az árnyéka, tudja, és ezért ez az árnyék, így mondom magának: túllóg az utcai harcok végtelen egy bonyolult rendszerén, túllóg tehát a történelmen, mert gondolja csak meg, bele lehet például lőni ebbe az árnyékba?! - nem lehet!, ugye?, ezt az árnyékot nem fogja a golyó, nem fogja, és kész, ennyi bőven elég, az ember árnyéka nem része a történelem végtelen egy bonyolult rendszerének, kész!, sűrűre fogva ennyi, ezen nincs mit tovább részletezni, nem kell a rizsa, nem kell bizonygatni a dolgot, így van, ennyit akarok mondani, és ezzel az egész le van zárva. Hát, nem? Csak annyit mondok magának, két szó: ész és megvilágosodás, na, itt kell legyen, ami a mai állapotokhoz, énszerintem legalábbis, elvezetett. Mert azért még belegondolni is abba, mi megy itt ki tudja hány száz év óta, ahogy ez az ész, fokról-fokra, és irgalmatlanul, lenyúzott a világról mindent, azaz ahogy könyörtelenül megnyúzta az egész világot, és egyszer csak ott volt egy megnyúzott világ az ész elképzelhetetlen csodáival az egyik oldalon, ért engem, és a megvilágosodás gyilkos pusztításaival a másikon, mert ha elképesztő teljesítményt mondunk az egyik oldalon, akkor még teljesebb joggal mondhatunk gyilkos pusztítást a másikon, nem?, hiszen a vihar, tudja, az ész felől, tényleg elsöpört mindent, amin ez a világ addig nyugodott, egész egyszerűen úgy képzelje el, hogy lerombolta a világnak az alapzatát, fundamentum, tudja, még pedig úgy, hogy azt mondta: ez az alapzat nincs, és nem is volt soha, és nem is fog feltámadni sem, egyszer majd, valamikor, a távoli jövőben. Ért engem. A veszteség, szomszéd, csak annyit mondok, rendkívüli volt. Minden nemes, kiváló és nagyszerű csak állt ott, hogy így fejezzem ki magamat megint, csak állt ezen a ponton, és meg kellett értse, és bele kellett törődjön, hogy egy: se isten, se istenek, és ezt nekik, a kiválóaknak, a nagyszerűeknek és a nemeseknek, rögtön az elején meg kellett érteni, és bele kellett törődni, csak hát ők persze képtelenek voltak, egyszerűen nem bírták megérteni a dolgot, elhinni elhitték, tudomásul venni tudomásul vették, de nem értették, csak álltak ott, értetlenül és bele nem törődve, míg végül valami, az a vihar az ész felől, meg nem világosította őket, érti, s akkor már egy csapásra megértették, hogy se isten, se istenek, akkor már egy csapásra felfogták, hogy se jó, se rossz, akkor már megértették és felfogták, hogy ha így áll a dolog, akkor bizony nincsenek ők sem! Szerintem ez lehetett az a pillanat, amikor megkezdődött az eltűnésük, énszerintem ez lehetett, amitől fogva azt mondhatjuk, hogy lassan kihúnytak, elhamvadtak, kihúnytak és elhamvadtak, mint a tűz, amit csak úgy magára hagyott valaki a réten, és ebből én magam itt a szomszédban azt gondolhatom, hogy talán nem is valami folyamatos fel- meg eltűnésről van szó, hanem csak egyszeri fel- meg eltűnésről, de hát persze ki tudhatja ezt biztosan, én nem, de azt viszont a lehető legbiztosabban tudom, hogy is folyt le itt a ma urainak ez az ugyanilyen lassú, de annál szívósabb hatalomátvétele, mert így ment ez, míg az egyik lassan kihúnyt és elhamvadott, addig a másik erőre kapott, és minden fölött uralkodni kezdett. Míg az egyik fokozatosan haladt az eltűnése felé, addig a másik fokról-fokra közeledett a teljes győzelemig. Az egyik folyamatosan vesztett, a másik folyamatosan győzött, vesztés és győzelem, vesztés és győzelem, így mentek itt a dolgok, és ilymódon jött be aztán a nyomtalan eltűnés egyrészről, a visszataszító trónfoglalás másrészről, és nekem, tudja, egy nap egyszeriben rá kellett jönnöm, mint ahogy rá is jöttem, hogy tévedtem, nagyon nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy a földön tényleg nem volt és nem is lehet semmiféle fordulat, mivel ez a fordulat, és ezt most már maga is tudja, valóban bekövetkezett.
Mi a művészet lehetősége, ha az az embertípus (a tragikus), amelyet sosem szűnt meg ábrázolni, már nem létezik? A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik. A funkcionális ember. A modern életstruktúra formái és szervezetei, amelyek közt a funkcionális ember élete, akár jól szigetelt lombikban, lezajlik. Vigyázat: a funkcionális ember elidegenedett ember, de mégsem a kor hőse ő: az elidegenedett ember, a funkcionális ember ugyanis választott, ha választása lényegében lemondás is. Miről? A valóságról, az egzisztenciáról. Merthogy semmi szüksége rá: a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül; vagy tragikus következmény, a szükségszerű tragikus előzmények nélkül, minthogy a következményeket itt nem a jellemek és a cselekvések öntörvénye, hanem a társadalmi szervezet - a személyest illetően mindig abszurd - egyensúlyigénye méri az emberre. Az egyes élet csak egy hasonló élet jelképe, előre megszabták, kijelölték a helyét, amelyet csupán be kell töltenie. Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka - az önmagán végzett munka - tárgyát jelenthetné. A funkcionális ember horizontja nem a „csillagos ég” és nem is „az emberben rejlő erkölcsi rend”, hanem saját szervezett világának határai: a már említett tüneti valóság. Ahogyan a művészetben mindez technikai problémaként jelentkezik: a valóság nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik. A „humanitás” válsága, a „humanitás” csapdája, ahogyan azt a „művész” lába elé odarakják - miről van szó egyáltalában? Erkölcsi együttélés - „elkötelezettség” -, vagy ott állni, ahol „a jót és a rosszat különválasztják”? Ha a társadalom minden erkölcsi szorongását a kollektívban oldja fel, akkor csak a szigorú fenntartás marad. A parancs: foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Az élet ugyanis - mondhatni - diktátum. Vitatása a cenzurális viszonyok közepette szigorúan tilos. Az öngyilkosság dezertálás. Mármost ilyen körülmények között a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett. Mit ér itt a tehetség? Inkább csak hátrány, teher. Sosem volt még ennyire nyomasztóan követelő igény a „módszer”. Kertész Imre Gályanapló
@@csabakovacs7195 Kedves Csaba, Krasznahorkai weboldalán megtalálható a teljes forgatókönyv: www.krasznahorkai.hu/docs/A_torinoi_lo_forgatokonyv.pdf. Sok részlet kimaradt, a legtöbb ebből a szövegből.
A színész Kormos Mihály. Miért kellett a hangját mással helyettesíteni? Egész egyszerűen levágták a Kormos Mihály hangsávját és Kovács Lajos hangját vágták alá... Miért?
Ezt a rendezőtől krdezd meg. Így készült el eredetileg. Tarr Béla így látta jónak, hogy a hangot Kovács Lajos adja. Nem új ez a filmeknél. Rengeteg filmben más adja a hangját és más az arcát egy szerephez.
11 éve egy rejtély számomra, a Sátántangó után miért kellett még ezt a filmet is leforgatni. Mit mond, vagy mit tud ez a film, amit a Sátántangó nem mondott, vagy nem tudott?
Ahhoz, hogy ezt a monológot - de egyébként az egész filmet - valaki pontosan megértse, nem kis intelligencia és ismeret szükségeltetik. (Ezt csak azért írtam le, mert eddig több mint 6280 megtekintés volt, de "tetszik" csak 101! ) Ez az évszázad "szólója"!
Sokan nem értik, akik már értenék azok pedig csak szemlélik. Akik értik és tenni is hajlandóak azokra gyorsan ráhúzzák a vizes lepedőt, hogy szépen vissza tereljék a sorba.
"Ezt csak azért írtam le, mert eddig több mint 6280 megtekintés volt, de "tetszik" csak 101" Ebből jól kiolvasható, hogy te se ide tartozol "nem kis intelligencia"
A legjobb, ami történhetett Karsznahorkai Lászlóval, az Tarr Béla, s a legjobb, ami történhetett Tarr Bélával, az Krasznahorkai László.
Mért, mért! Mert
minden tönkrement és minden lealjasodott,
azért, de azt is mondhatnám magának, hogy
mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak,
mert itt nem valami istenítélet forog fenn
úgynevezett ártatlan emberi segédlettel, tudja,
hanem éppenséggel pont fordítva van a dolog,
mert itt az embernek a saját ítéletéről van szó,
még pedig a saját ítéletéről saját maga fölött,
amiben persze a Jóisten is rendesen benne van,
hogy azt ne mondjam, közreműködik, és amiben
közreműködik, az meg persze a legordenárébb
teremtés, amit maga csak el bír képzelni, mert
megrontották a földet, tudja, de hát mindegy, mit
mondok, mert mindent megrontottak, amit
megszereztek, és mivel egy sunyi, egy
alattomos, egy aljas harcban mindent
megszereztek, meg is rontottak mindent, mert
ezek amihez hozzáértek, márpedig hozzáértek
mindenhez, azt megrontották, és így ment ez a
teljes győzelemig, megszerezni és megrontani,
megrontani és megszerezni, így ment ez az
egész a diadalmas végig, de mondhatom
másképp is, ha akarja, mert hozzáérni, ezzel
megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni,
megszerezni, és így megrontani, ez ment, és ki
tudja, hány száz éven át, néha suttyomba, néha
durván, néha finoman, néha brutálisan, de ment,
évszázadokon keresztül csak ment és ment,
persze mindig csak egyféle módon, ahogy a
patkány mar a lesből, mert ehhez a tökéletes
győzelemhez kellett még persze az is, hogy az
ellenfél, azaz minden, ami kiváló, nagyszerű és
valahogy …tudja, nemes, az, hogy így fejezzem
ki a dolgot, eleve ne bocsátkozzon semmiféle
harcba, ahhoz kellett, tudja, hogy ne legyen
eleve semmiféle küzdelem, csak az egyik félnek
a hirtelen eltűnése, még pedig a kiválóaknak, a
nagyszerűeknek, a … nemeseknek az eltűnése,
sőt van aztán a legsúlyosabb kimenetel, ezt nem
tudjuk, ott a teljes és tökéletes kipusztulás,
amiről halvány dunsztja sincs az embernek,
hogy miért történt, és hogy úgy egyáltalán, miért
történhetett, mert az van, hogy mára ezek a
lesből marással győztes győztesek uralják a
földet, nincs egyetlen icike-picike odu sem,
ahová el lehetne dugni előlük valamit, mert
minden az övék, tudja, övék az, ami
megszerezhető, de az övék az is, amiről azt
gondoljuk, na, azt aztán el nem érik, de el, mert
övék az ég is ma már, meg az összes álom, övék
a pillanat, a természet, a csend, nem sorolom,
még a halhatatlanság is az övék, tehát minden,
hogy így fejezzem ki magának a dolgot, minden,
és örökre, elveszett. Nem?
Én nem őrültem
meg, de annyira tisztán látok, hogy már olyan,
mintha megőrültem volna, meg aztán ráadásul,
tudja, az agyamat a fejemben, én valahogy így
mondanám magának a dolgot, azóta, hogy már
nem vagyok postamester, és ezt az egészet
látom, szíjak tartják a helyén, képletesen, persze,
csak képletesen, és mivel annyira világosan
látom ezt az egészet, hogy állandóan azt érzem,
hogy ezek a szíjak akármelyik pillanatban
elszakadhatnak, ezért alig mozdítom meg a
fejemet, csak tartom, lehetőleg egy moccanás
nélkül, ezt a fejet, nyilván maga is látja, hogy
milyen mereven, hát, ezért, tudja, de különben
ez egyáltalán nem fontos … mert ami itt
fontos, az az, hogy hova is tűnhettek innét azok
a kiválóak ,azok a nagyszerűek, azok a …
nemesek, amiről én persze személy szerint nem
tudok az ég adta világon semmit, honnan is
tudhatnék, mert egyrészt mi vagyok én, egy volt
postamester, jelenleg lócsiszár, márpedig egy
volt postamester, aki jelenleg lócsiszár, miért
tudna erről bármit is, másrészt viszont egy volt
postamesternek és jelenlegi lócsiszárnak is
lehetnek azért még gondolatai, és ezért
gondolhatja, hogy ez az egész itten ábszolúte
érthetetlen, vagyis egyáltalában nem lehet
megérteni, ahogy mindig, ha valami teljes
egészében érthetetlen, legfeljebb kínjában
találgat az ember, ahogy én is itt a szomszédban,
ahogy nézem, mi folyik odakint, nézem
szemben, a távolban az országutat meg a maga
házát, és olvasgatom a távírón a híreket, és
gondolkozom, és csak találgatok, tudja, de
semmire nem jutok, mert bármerre indulok is el,
már úgy értse, képzeletben csak, képzeletben,
akkor mindig ugyanoda lyukadok ki, lapos
elképzelések és lapos magyarázatok, néha azt
hiszem, jófelé tartok, de a vége mindig lapos,
néha úgy érzem, na, most jó irányba megyek, de
végül ez is csak lapos meg lapos, mert ez az
eltűnés vagy kipusztulás, hogy nevezzem, olyan
titokzatos valami, amit én mint volt postamester
és jelenlegi lócsiszár felfogni se vagyok képes,
mert csak annyi biztos, hogy itt az egész, érti, az
egész emberi történelem egyik legnagyobb
horderejű rejtélyéről van szó, nehéz szó:
horderő, ért engem, a nemesség fel- és aztán
meg eltűnése ebben a történelemben, mert
annyit, legalább annyit azért mondhatok, hogy a
történelem, amit egyszerűen úgy képzeljen el,
mint, hogy mondjam, utcai harcok végtelen egy
sorozatát, sőt úgy lássa maga előtt ezt a
történelmet, mint egyetlen végtelen egy hosszú
utcai harcot, hogy ez a történelem tehát, figyeli,
mit gondolok, ugye, nem egyenlő,
semmiféleképpen nem egyenlő a teljes emberi
…, most megint egy nehéz szó: univerzummal.
Ott van mindjárt, példának okáért a közönséges
ember, ért engem, aki miközben mászik-kúszik
előre abban a bizonyos utcai harcban a
következő meg a következő meg a következő
fedezékig, annak van egy, legalább egy olyan,
hogy mondjam, vonása, amelyikre nem terjed ki
a történelemnek a hatálya, és tudja, mi az?, az
árnyéka, az, az árnyéka, tudja, és ezért ez az
árnyék, így mondom magának: túllóg az utcai
harcok végtelen egy bonyolult rendszerén, túllóg
tehát a történelmen, mert gondolja csak meg,
bele lehet például lőni ebbe az árnyékba?! - nem
lehet!, ugye?, ezt az árnyékot nem fogja a golyó,
nem fogja, és kész, ennyi bőven elég, az ember
árnyéka nem része a történelem végtelen egy
bonyolult rendszerének, kész!, sűrűre fogva
ennyi, ezen nincs mit tovább részletezni, nem
kell a rizsa, nem kell bizonygatni a dolgot, így
van, ennyit akarok mondani, és ezzel az egész le
van zárva. Hát, nem?
Csak annyit
mondok magának, két szó: ész és
megvilágosodás, na, itt kell legyen, ami a mai
állapotokhoz, énszerintem legalábbis, elvezetett.
Mert azért még belegondolni is abba, mi megy
itt ki tudja hány száz év óta, ahogy ez az ész,
fokról-fokra, és irgalmatlanul, lenyúzott a
világról mindent, azaz ahogy könyörtelenül
megnyúzta az egész világot, és egyszer csak ott
volt egy megnyúzott világ az ész
elképzelhetetlen csodáival az egyik oldalon, ért
engem, és a megvilágosodás gyilkos
pusztításaival a másikon, mert ha elképesztő
teljesítményt mondunk az egyik oldalon, akkor
még teljesebb joggal mondhatunk gyilkos
pusztítást a másikon, nem?, hiszen a vihar, tudja,
az ész felől, tényleg elsöpört mindent, amin ez a
világ addig nyugodott, egész egyszerűen úgy
képzelje el, hogy lerombolta a világnak az
alapzatát, fundamentum, tudja, még pedig úgy,
hogy azt mondta: ez az alapzat nincs, és nem is
volt soha, és nem is fog feltámadni sem, egyszer
majd, valamikor, a távoli jövőben. Ért engem.
A veszteség,
szomszéd, csak annyit mondok, rendkívüli volt.
Minden nemes, kiváló és nagyszerű csak állt ott,
hogy így fejezzem ki magamat megint, csak állt
ezen a ponton, és meg kellett értse, és bele
kellett törődjön, hogy egy: se isten, se istenek, és
ezt nekik, a kiválóaknak, a nagyszerűeknek és a
nemeseknek, rögtön az elején meg kellett érteni,
és bele kellett törődni, csak hát ők persze
képtelenek voltak, egyszerűen nem bírták
megérteni a dolgot, elhinni elhitték, tudomásul
venni tudomásul vették, de nem értették, csak
álltak ott, értetlenül és bele nem törődve, míg
végül valami, az a vihar az ész felől, meg nem
világosította őket, érti, s akkor már egy csapásra
megértették, hogy se isten, se istenek, akkor
már egy csapásra felfogták, hogy se jó, se rossz,
akkor már megértették és felfogták, hogy ha így
áll a dolog, akkor bizony nincsenek ők sem!
Szerintem ez lehetett az a pillanat, amikor
megkezdődött az eltűnésük, énszerintem ez
lehetett, amitől fogva azt mondhatjuk, hogy
lassan kihúnytak, elhamvadtak, kihúnytak és
elhamvadtak, mint a tűz, amit csak úgy magára
hagyott valaki a réten, és ebből én magam itt a
szomszédban azt gondolhatom, hogy talán nem
is valami folyamatos fel- meg eltűnésről van
szó, hanem csak egyszeri fel- meg eltűnésről, de
hát persze ki tudhatja ezt biztosan, én nem, de
azt viszont a lehető legbiztosabban tudom, hogy
is folyt le itt a ma urainak ez az ugyanilyen
lassú, de annál szívósabb hatalomátvétele, mert
így ment ez, míg az egyik lassan kihúnyt és
elhamvadott, addig a másik erőre kapott, és
minden fölött uralkodni kezdett. Míg az egyik
fokozatosan haladt az eltűnése felé, addig a
másik fokról-fokra közeledett a teljes
győzelemig. Az egyik folyamatosan vesztett, a
másik folyamatosan győzött, vesztés és
győzelem, vesztés és győzelem, így mentek itt a
dolgok, és ilymódon jött be aztán a nyomtalan
eltűnés egyrészről, a visszataszító trónfoglalás
másrészről, és nekem, tudja, egy nap
egyszeriben rá kellett jönnöm, mint ahogy rá is
jöttem, hogy tévedtem, nagyon nagyot tévedtem,
amikor azt hittem, hogy a földön tényleg nem
volt és nem is lehet semmiféle fordulat, mivel ez
a fordulat, és ezt most már maga is tudja,
valóban bekövetkezett.
Ugyan már, marhaság...
Mi a művészet lehetősége, ha az az embertípus (a tragikus), amelyet sosem szűnt meg ábrázolni, már nem létezik? A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.
A funkcionális ember. A modern életstruktúra formái és szervezetei, amelyek közt a funkcionális ember élete, akár jól szigetelt lombikban, lezajlik. Vigyázat: a funkcionális ember elidegenedett ember, de mégsem a kor hőse ő: az elidegenedett ember, a funkcionális ember ugyanis választott, ha választása lényegében lemondás is. Miről? A valóságról, az egzisztenciáról. Merthogy semmi szüksége rá: a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül; vagy tragikus következmény, a szükségszerű tragikus előzmények nélkül, minthogy a következményeket itt nem a jellemek és a cselekvések öntörvénye, hanem a társadalmi szervezet - a személyest illetően mindig abszurd - egyensúlyigénye méri az emberre. Az egyes élet csak egy hasonló élet jelképe, előre megszabták, kijelölték a helyét, amelyet csupán be kell töltenie. Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka - az önmagán végzett munka - tárgyát jelenthetné. A funkcionális ember horizontja nem a „csillagos ég” és nem is „az emberben rejlő erkölcsi rend”, hanem saját szervezett világának határai: a már említett tüneti valóság.
Ahogyan a művészetben mindez technikai problémaként jelentkezik: a valóság nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik.
A „humanitás” válsága, a „humanitás” csapdája, ahogyan azt a „művész” lába elé odarakják - miről van szó egyáltalában? Erkölcsi együttélés - „elkötelezettség” -, vagy ott állni, ahol „a jót és a rosszat különválasztják”? Ha a társadalom minden erkölcsi szorongását a kollektívban oldja fel, akkor csak a szigorú fenntartás marad. A parancs: foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Az élet ugyanis - mondhatni - diktátum. Vitatása a cenzurális viszonyok közepette szigorúan tilos. Az öngyilkosság dezertálás. Mármost ilyen körülmények között a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett. Mit ér itt a tehetség? Inkább csak hátrány, teher. Sosem volt még ennyire nyomasztóan követelő igény a „módszer”.
Kertész Imre Gályanapló
Kedves Gergely, ez a prófétai beszéd katartikus!átküldené valahogy? Thomas Bernhard Kertész Imre Tolsztoj, a legnagyobbak gondolatait hallom ki belőle
@@csabakovacs7195 Kedves Csaba, Krasznahorkai weboldalán megtalálható a teljes forgatókönyv: www.krasznahorkai.hu/docs/A_torinoi_lo_forgatokonyv.pdf. Sok részlet kimaradt, a legtöbb ebből a szövegből.
@@havassygergely6993 köszönöm szépen!
Friedrich Nietzsche philosophy,
Speech is amazing I love Hungary language, my Magyar-TURK brothers ,
Amit az ember elrejteni akar, bármilyen nemes célból, az az istent egyből érdekelni kezdi. És bőszen is akár, de előkeríti.
az Istent? még ha Sátánt írtál volna.
Nem tudok olyanról , hogy a sátánt a fény érdekelné.
Szenzációs monológ!
Zseniális
AZ!
A színész Kormos Mihály. Miért kellett a hangját mással helyettesíteni? Egész egyszerűen levágták a Kormos Mihály hangsávját és Kovács Lajos hangját vágták alá... Miért?
Ezt a rendezőtől krdezd meg. Így készült el eredetileg. Tarr Béla így látta jónak, hogy a hangot Kovács Lajos adja. Nem új ez a filmeknél. Rengeteg filmben más adja a hangját és más az arcát egy szerephez.
11 éve egy rejtély számomra, a Sátántangó után miért kellett még ezt a filmet is leforgatni. Mit mond, vagy mit tud ez a film, amit a Sátántangó nem mondott, vagy nem tudott?
A művészet (is) mindig ugyan azt mondja!
Csak más nyelven, más szempontból, más érzelemmel...
Masterpiece
Az üzenet lényegét tekintve megegyezik Hamvas "a járvány úgy kezdődött" írásával. Nincs is ezzel baj- remek feldolgozás! - és Vig...
!!!
Ahhoz, hogy ezt a monológot - de egyébként az egész filmet - valaki pontosan megértse, nem kis intelligencia és ismeret szükségeltetik. (Ezt csak azért írtam le, mert eddig több mint 6280 megtekintés volt, de "tetszik" csak 101! ) Ez az évszázad "szólója"!
A múlt évszázadé pontosabban...
Sokan nem értik, akik már értenék azok pedig csak szemlélik.
Akik értik és tenni is hajlandóak azokra gyorsan ráhúzzák a vizes lepedőt, hogy szépen vissza tereljék a sorba.
"Ezt csak azért írtam le, mert eddig több mint 6280 megtekintés volt, de "tetszik" csak 101" Ebből jól kiolvasható, hogy te se ide tartozol "nem kis intelligencia"
A művészet (is) mindig ugyan azt mondja!
Csak más nyelven, más szempontból, más érzelemmel...
(rossz helyre ment)
Ugyan már, marhaság!
😃😁😂😂
marhaság...
Hogy ez mekkora egy állatság…😂😊jobban jártunk volna,ha Tarr Béla inkább elmegy szart fürészelni…
Szerencsére te fűrészelsz inkább szart, így a te munkásságod elkerült minket messzire...
Az még jobb lett volna ha nem mondasz semmit.
Jó ,hogy mondta hiszen így tudhatjuk őt is megrontották ! Ha nem így lenne értené ,ha értené nem irta volna! :)
@@user-ow7xq8ud9hnem megrontották, szimplán hülye. Intelligenciája arra elég hogy lélegezzen, igyon, egyen, szarjon.