Ez a mentális betegség leuralja az egész életed. A társasági életed tönkreteszi, a párkeresést ellehetetleníti. Mivel a jó teljesítmény általában vonzza a figyelmet és az elismerést, lesz tőle egy “meg nem felelési kényszered”. Ezáltal nem haladsz az életeddel, még azzal se általában, amit szeretsz/szeretnél csinálni. Az önbecsülésed és önbizalmad ugyancsak tönkreteszi, a büszkeséget és a sikert hírből se ismered majd. Új barátokat nem találsz, a régieket valószínüleg elveszíted. A szoc. szorongás szerintem a depresszió előszobája, így az öngyilkosságé is lehet. Jobb esetben elmész terápiára, aminek a segítségével hosszas munkával meggyógyulsz. LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE. Az ilyen hazug lőzungok, h “légy férfi, szedd össze a bátorságod”, nem működnek, pont ahogy törött lábbal sem lehet futni. Három végkimenetelt emlegetnek, a jót (gyógyulás), a rosszat (depresszió testi betegségekkel) és van, amikor az élet egyszerűen úgy hozza, hogy kinövöd, mert kénytelen vagy emberek közt lenni. Ez utóbbiban én nem hiszek, a magam példáján látom (25 vagyok), hogy bár a megszokott társaságaimban jobban elvagyok (munkatársak, család, 1-2 legjobb barát), de új emberek felé még mindig szinte lehetetlenül nehezen nyitok. A terápia sokat segített, de pénzügyi okokból nem tudtam befejezni. Aztán pluszba jött a covid, ami még a lehetőségét is elvette jó időre h szocializálódni tudjak. Nagyon fontos, hogy sem baráti körben, főleg ne családban ne legyen ez lenézve, elszórakozva. Ez nem szégyenlősség és főleg nem lustaság. Nem is értem, miért nem volt eddig erről videó, nagyon örülök h elkészült.
Ez teljes mértékben így van. Sokszor egész egyszerűen az emberek nem tesznek meg dolgokat hanem az életük nagy részét a komfort zónájukban élik és csak kifogásokat keresnek, hogy miért nem tették meg azt a bizonyos dolgot, mert hát tény, hogy mindenki életében vannak olyan dolgok amiktől félnek és furcsa érzés ragadja el őket amikor meg kell tenni az adott dolgot, ez esetben vagy menekülnek előle vagy ha belekényszerülnek akkor esetleg kellemetlenül érzik magukat. Nos elég sok dolgot tanultam ebből a videóból és a csatornán lévő tartalmakból--> --th-cam.com/video/NAvNZCsK6iI-/w-d-xo.html-
Nekem a szociális fóbia sajnos odáig fajult, hogy a családban is nehezen bízok. Tényleg csak elszórakozzák az egészet, mert jobban sokkal jobban érdekli saját maguk dolga, mint másoké.
Nagyon jó ez a téma. Évek óta küzdök ezzel.. Utálok boltba járni ( kivéve covid alatt a maszk nekem segített xd). Ha írnom kell mások előtt hivatalos helyen remeg a kezem ha néznek. Ha ki kell állnom beszélni remegek mint egy nyárfa levél és előtte egy héttel azon gondolkozom hogy elhagyom az országot vagy valami xd. Sok területen legyőztem már a félelmet és rengeteget fejlődtem az évak alatt de van még meló bőven..kitartás minden sorstársnak. :)
Én a maszkot azóta is hordom mindig mindenhova. Eleve a biológia nem politika, valamint valóban segít. Elrejtőzöm. Ott sem vagyok. Amúgy sem létezem igazán...
Sajnos én is részese vagyok ennek a pokolnak de már nem olyan mértékben mint régen. Az iskolában bántalmaztak, kiközösítettek nevetség tárgyává tettek. Még akkor attól is szorongtam hogyha ki akartam kéreckedni WC-re. Az iskola borzalmai mellett el kellett viselnem a szüleim naponkénti veszekedését, ordibálását. Amikor elváltak még hevesebb indulatok voltak köztük. Miközben én középiskolás lettem és a helyzet nem oldódott meg. A kezemen meg tudom számolni hányszor léptem interakcióba osztálytásaim között a 12 évben. Az érettségin éreztem azt, hogy itt valami nem stimmel velem. Olyan irracionális félelem, szorongás fogott el már 1 hónappal ezelőtt, hogy többször fel is akartam adni az egészet. Amikkel még a mai napig küzdök: - nincsenek barátaim - telefonon való beszélgetés engem kísért eléggé - önbizalomhiány - képes vagyok olyan szituációkat elkerülni, ahol nem akarom magam leégetni. Az utóbbi időben fordult meg velem nagyon a világ. Tavaly áprilisban vesztettem el édesapámat öngyilkosságban. Amikor együtt voltunk, az utolsó hónapokban mesélt nekem, hogy ő is hasonló problémákkal küzdött, mint én, pl. szorongás fogta el ha a gyógyszertárba kellett mennie és nem is ment be. Borzasztóan el volt keseredveés akkor volt az egyik legnagyobb családon belüli csörte. Egyszerűen sokszor én ittam meg mindennek a levét. Mostmár ott tartok, hogy azért is le akarom győzni ezt a szorongást és ki akarok nylni az emberek felé, mert soha nem lehet tudni mit hoz az élet és addig kell kihasználni amíg lehet. 22 évesen nekem az összes bulizás, haverkodás, ide-oda utazgatás az kimaradt. Helyette ez a borzalom keseríti/keserítette meg az életem. Itt az ideje ezen változtatni. Aki hasonló problémákkal küzd, kérjen segítséget mert van kiút. Borzasztó fontos az életben a kapcsolatok, vedd körül olyan emberekkel magad, akik segítenek átvészelni az időszakot. (Nekem az első kommentem a TH-cam alatt 1 napomba telt szorongással anno, de mostmár rutinos vagyok benne :D)
Én is hasonló szitukban voltam, de én 35 vagyok. Nem változott igazából semmi. Nem csak, hogy az interakciókat nem szeretem, hanem gyilkos gondolataim vannak, sokszor szívesen megvernék embereket, aszociális vagyok.
Én is tudom mi ez . Csak mi nem rég költöztünk el és nagy váltás volt . De így hogy tudom ha mászkálok a városba anyukámmal tuti nem futok össze sokkal többet megyek ki , mint az előtt . ( nagykanizsáról budapestre)
@@AdélFranczesky Nálam is nagyon fontos szempont, hogy ha idegen helyen vagyok és tudom, hogy nem futhatok össze ismerőssel, aki elkezd small talkolni vagy köszönni, akkor tökre magabiztos vagyok. A kisvárosomban rettegek kimenni, folyton lesem nehogy találkozzak valakivel, de amikor elutazom, semmi szorongás sincs bennem, hiába vesz körbe 1000 meg egy ember.
Régóta van szociális fóbiám (egyéb más mentális problémák mellett). Pár óra az utcán kimerít, könnyen pánikrohamot kapok, gyűlölök kimenni a lakásból. Sok erőt és bátorítást igényel, hogy kimenjek. Az benne a legnehezebb, hogy vágyom az emberi társaságot, kapcsolatokat (az egyetlen rendszeres külvilági kapcsolatom, a párom), szórakozást, de amint kimegyünk, szorongani kezdek és a rettegéstől nem tudom élvezni az adott programot... Amikor kattan az agyam és jobban viselem a dolgokat, akkor sokkal könnyebb lesz ez is,elengedem ezeket a félelmeket és nem köt a szorongás (ritka és kis ideig tart), utána még rosszabb visszatérni ebbe az állapotba, mert tudom, milyen nélküle. A terapeutámmal már egy ideje készülünk a továbblépésre, nyár elejére készen fogok állni egy csoportterápiára, ami segít ennek a leküzdésében. :)
Rettenetes állapot, kiskorom óta küzdök vele. Volt, hogy nem mertem felszállni a buszra, vagy átkelni az úton, rettegek minden alkalommal, ha jeleznem kell leszálláskor, boltba bemenni iszonyú stresszes, mások előtt elmenni borzalom, megszólalni egy kisebb társaságban úgyszintén. Bárhol és bármikor ha nincs velem egy családtagom vagy barátom, borzalmasan rettegek megmozdulni is emberek között, mintha mindenki engem nézne és kinevetne. Nagyon komolyan erőt kell vennem magamon, hogy működni tudjak a közösségben, és nem mindig sikerül. Szörnyű érzés, hogy ami másnak hétköznapi és természetes, az nekem folyamatos kihívás.
Ezt a videót úgy elküldeném az etika tanáromnak. Egy előadást kellene előadnom, de napokkal előtte is erős gyomorgörcsöm volt emiatt. Ezt el is mondtam neki, és közöltem hogy az előadásom írott formájat szivesen elküldöm. Erre annyit kaptam válaszul, hogy ő ezt nem érti meg és ez a felnőtté válás része 🙆♀️
Abban sajnos igaza van, hogy ez a felnőtté válás része. Sokszor kell majd megnyilvánulnod, beszélned mások előtt, szóval ez egy jó gyakorlás. De az nagyon gáz, hogy nem empatikus veled. Lehetne pl, hogy csak neki adod elő, nem pedig az egész osztály előtt, vagy bármi segítő megoldás :/
Meg kell tanulnod előbb-utóbb emberek előtt/között kommunikálni, főleg ha olyan pályát választasz majd amihez még inkább fontos. Alapvetően is muszáj lesz a munkatársaiddal beszélni, jelezni, mert másképp akkor nem haladna egy munkahelyi termelési folyamat se. De nem összekeverni a szociális fóbiát a lámpalázzal, mert nem ugyanaz a kettő.
Igaza van.Nézz szembe a félelmeddel és akárki akármit mond nézz szembe vele és állj ki mindenki elé és csináld meg.Ha nagyon nem megy akkor igyál előtte vagy vegyél be nyugtatót.
Ha valami bajod van, azt nem szabad félvállról venni. Amikor én voltam sulis, engem is megbélyegeztek hogy lusta stb, ez se áll messze a valóságtól, de igazából később (30 éves korom körül) lett elismerve, hogy valami mentális zavar (konkrétan nem tudom), de nem is ritka. A mentális bajokat, még ha nem is súlyos komolyan kell venni, egyébként elb@$zod az egész életedet. Egy araknofóbiásnak (az egyik legismertebb, azért ezt írom) hiába mondod, hogy "de sokkal kisebb az a pók mint te" meg "de ugyan már, tök cuki" stb, őt mégis leveri a víz. Nekem pl odontofóbiám van (indokolatlanul erős félelem a fogászati kezeléstől, nem feltétlenül az azzal járó fájdalommal), így "bevárok" egy adag fogproblémát, és altatásban megcsináltatom, ennyi. Az a tanár aki ezt a fenti módon reagálja le, az egy pöcs, a szüleidnek el kellene küldeniük a jó k.rva anyjába. Terápiával valóban lehet segíteni, de valamiben nem értek egyet Atissal. Ha nagyon nem megy, olyannak fogadd el magad, és fogadtasd el magad másokkal, amilyen vagy. Ne mások elvárásai irányítsák az életedet, annak jó vége nem lesz. Tudom, ez nehéz, mert még a szüleid szemében is te leszel a hülyegyerek, de meg kell próbálni ignorálni. Én 30+osan jöttem erre rá, kvázi későn, de nem túl későn Például: ha nem megy a szereplés, na bumm, olyan utat válassz, ahol a lehető legkevesebbet kell nagy tömegek előtt szerepelni. Nem lehet mindenki "sokdiplomás, húdefontos stb stb" pozícióban. Olyan utat válassz ami megfelel
Nekem is rengeteg ilyen élményem van/volt. Általános iskolában szerettek csesztetni mindig, hátam mögött szidtak a tanulmányi eredményem miatt (ami nagyon összezavaró volt mert a szüleim nagyon elvárták hogy toppon teljesítsek mindig, de mindenki más gyűlölt érte), egyszer ki is húzták alólam a széket jelentésnél, nem is kell mondanom mennyire kinevetett mindenki. Általánosban még úgymond "szerencsém" volt, mert jól tanultam így nem is nagyon feleltettek, nem kellett kiállnom beszélni kivéve a versfelelések ugye... azoknál már akkor is szinte halálfélelmem volt. Túlféltő szüleim vannak gimiig nem is járhattam el semmilyen szociális eventre, nem mintha meghívtak volna. Egyedül az egyetlen barátnőmékhez engedtek el talán kétszer nyáron de az is olyan élményekkel járt hogy azóta is rettegek más szüleivel megismerkedni és inkább elkerülöm, egyáltalán nem szeretek másokhoz átmenni. Problémák amik a jelenkorig kísérnek: Reggelente buszozás gimibe, és amilyen szerencsém van a legzsúfoltabb buszok egyikével tudok csak járni. Próbálom zenével enyhíteni, de már buszra szállás előtt is jelentkezik magas pulzus és idegesség és vagy ötször csekkolom le a bérletemet hogy ne fordítva fogjam meg vagy hogy egyáltalán ne legyen benne semmi kivetnivaló amiért a köszönésnél több diskurzust kellene lefolytatnom a sofőrrel. Buszjegy kérés a halálom már napokkal előtte rágom magam hogy mit hogyan mondjak/mit ne mondjak vagy hogyan legyen a legegyértelműbb és hogy annyi apró legyen nálam egyáltalán, pedig "csak egy buszjegy". Ha tehetem inkább akár az öcsémet is megkérem hogy intézze el. Ha már fent vagyok a busznak nevezett pokolkonzerven akkor is a nyomortól lever a víz, nem tudom hova nézzek/nem is merek senkire nézni (ami a hering partyban elég nehéz de minden kis üres centimétert ki szoktam használni ami miatt azon is aggódom sokat hogy félreérthetőnek tűnhet e ahova nézek), folyamatosan azon rágom magam hogy hülyén nézek e ki, furán tartom valamimet és hogy ne lássak vagy találkozzak senkivel akit ismerhetek. Beérve a suliba tudni kell hogy a szekrényeinknél mindig vannak padok ezért az osztály fele mindig ott tölti a szünetet és beszélgetnek. Ezzel az a baj hogy elöttük kell sétálnom míg odaérek a szekrényhez végig a folyosó végétől. Nem tudom mikor kellene rájuk néznem hogy időben is legyen de ne legyen fura sem, de ezt is mindig megelőzi némi idegesség. Ha köszönök is végül akkor sem mindig köszönnek vissza mert elvannak, ilyenkor rettentően beégetve érzem magam és lever a víz, meg is bánom pedig ez valahol társadalmilag elvárt lenne ugye így néha már nem is köszönök vagy a hosszabb úton megyek hátulról de ezt mindig bunkóságnak élem meg és azt is túlgondolom. Ez az asztalos dolog abban is megnyilvánul amikor a barátaim miatt én is az asztalnál ragadok olyankor sem merek odaülni a többiek közé, 1-2 méterrel muszáj arrébb ülnöm tőlük és a telefonommal elterelnem a figyelmemet hogy ne legyenek tüneteim. Dolgozatoknál vagy olyan órákon ahol tudom hogy szólítgat fel a tanár embereket rendesen nem bírok enni amíg az az óra el nem telik + 1 órát utána is kell várnom hogy le tudjak tuszkolni bármit is a torkomon rosszullét nélkül. Azokon az órákon lever a víz, elbambulok, gyomorgöcsöm van mert nem tudom mikor jöhetek és fogok e tudni válaszolni vagy beégek, ájulás közelben is voltam már. Dolgozatstressz miatt pedig a tanulást mindig utolsó pillanatra hagyom mert ha így eltolom az leveszi a stresszt hogy "még nincs közelben nem kell félni" és amióta ezt csinálom nem is vagyok képes előre tanulni. Ja és persze diákmunkát sem merek vállalni ilyenek miatt vagy hogy egyáltalán bármilyen iskolán kívüli tevékenységet felvegyek. 17 vagyok, most lesz két előre hozott érettségim és.. nagyon félek hogy leblokkolok szóbelin. Nyelvvizsgát is csak úgy tudtam megcsinálni hogy egy hasonló természetű nagyon jó barátnőmmel mentem együtt. Most volt 1-2 hete osztályozóm ott is leblokkoltam, de a sok makogás közben meg tudtam említeni ezzel a fóbiával való gyanúmat és mondtam hogy már napokkal előtte stresszeltem végig amire az volt a válaszuk hogy "jaj hát ne aggódj, nincs miért, két aranyos tanár ül előtted" (mondta ezt a nem annyira aranyos tanár) majd összenevettek. Magamban mondom hát kössz ez aztán sokat segít miközben az osztálytársaim mögöttem ülnek és mindent simán hallhattak (azzal volt a legnagyobb problémám hogy ők is ott voltak). De hát nyilván egy illedelmes ámde rettentően kellemetlen "nevetést" én is elejtettem. Vagy valami olyasmit. A lényeg hogy rettentően megnehezít mindent, ha mostanában is elhívnak valahova napokkal előtte már készülök lelkiekben és egyáltalán nem bírom ha változik a terv. 1-2 évvel ezelőttig nem is tudtam ennek a fóbiának a létezéséről, mindig csak az "izgulós" címkét kaptam a szüleimtől, a pszichológust pedig csak hírből ismerem, így csak marad a gyanú és az hogy sajnos ezeket a dolgokat suli után muszáj leszek elintézni és túlélni egyedül is szóval majd megszokom egyszer. Vagy nem. Nem gondolom hogy idáig bárki eljut, nem is várom el mert miért tehetném.. de ja csak annyi hogy bocsi a hosszú kommentemért, csak jó volt így összegyűjteni ezeket, köszönöm a videót
Félelmetes, hogy ahogy néztem és hallgattam a videót milyen szinten magamra ismertem. Már megvolt bennem ez a fogalom hogy félek az emberektől, hogy valami fóbiám van, de idővel már természetesnek vettem hogy én ezzel kell hogy együtt éljek. Nagyon sokszor volt a jelszavam a túlélés, meg úgy voltam vele hogy magamnak kell megbirkózni a helyzettel. Az igazság az hogy mostanra amúgy teljes mértékben érzem mindennek a hátrányait. Én nem fognám teljes egészében erre a fóbiára vagy félelemre a dolgot, s nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy nekem konkrétan ez a betegség fennáll. De azt érzem, hogy valami rendkívül negatív önmagát gerjesztő folyamat zajlott le bennem sokszor. Már kisgyerek koromban is megvolt ez a szorongó érzés, aminek a mértéke több volt szerintem a normálisnál. Utáltam mások előtt szerepelni, az adott stresszhelyzet előtt rágódtam a legjobban. Aztán gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, mikor minden nap félelmekkel teli jártam be, féltem attól hogy mit gondolnak rólam mások, s mikor szembesültem azzal hogy valami negatív megjegyzést tettek rám, nagyon magamra vettem. Önbizalmam zéró volt, s mindezért a helyzetért magam hibáztattam. Az osztályban próbáltam láthatatlanná válni, rettegtem attól ha felszólítanak. Aztán 1-2 emberrel többet beszélgettem idővel és némiképp javult a helyzet, de a félelmem ezen idő alatt volt a legerőteljesebb az emberek között. S ekkoriban sötét gondolataim is voltak, de szerencsére ezek csak megmaradtak gondolatnak. Volt egy két több napos osztálykirándulás, ahol annyira féltem a többiektől, hogy inkább egyedül voltam a szobában, mint hogy a többiekkel legyek a szálláson. Iszonyat gáznak éreztem magam, a házból kilépve mindenhol szorongtam. S amennyire magának valónak látszottam, annyira vágytam a társaságra na meg legfőképpen a szerelemre. Aztán jött az egyetem, szerencsére ott lett pár barátom, s míg velük voltam, legalább oldottabb tudtam lenni. De mikor egyedül akkor a rosszabb napokon, remegtem mint a nyárfalevél. Féltem attól hogy szemkontaktusba kerüljek valakivel. S egyedül sok ember közt mindig is rosszabb érzés volt mint egyedül a négy fal között. Ilyenkor sokkal jobban előjöttek az emberben az öngerjesztő negatív érzések. De úgy vagyok hogy valahogy túléltem sok sok irracionális hülyeséget és itt vagyok. Más kérdés hogy mindez rátett arra hogy kevés barátom van, s nem volt még párkapcsolatom. S továbbra is félek a jövőtől, de a jelenemben próbálom megtenni a tőlem telhetőt, meg ha lehetőségem van akkor a barátaimmal kimozdulni, hátha történik majd valami. Személy szerint én a stresszhelyzetek előtt nagyon erősen rágódok és van minden bajom, mint magában a stresszhelyzetben. Majd utána ha az sikerült, egyfajta felszabadulás és feloldódás érzet van. De tényleg nálam is megvannak ezek a nevetséges dolgok, hogy egy ügyintézéstől, telefonhívástól vagy vásárlástól tudok már előre rágódni, illetve hogy közlekedés közben tudok szorongani az idegen emberek között. Úgy érzem hogy nekem a gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, s azt érzem hogy egy két pozitív történés vissza tudna hozni a túlélésből az élésbe, ezért igyekszem egy kicsit többet kimozdulni a barátokkal (bár ezt még most se vittem túlzásba, természetesen), hátha ennek során az ember megismer egy két új barátot, vagy leendő barátnőt. Nekem annyi jó tanácsom van akiknek van valakije akiben megbízik, akkor ossza meg vele a szorongásait, s ne egyedül próbálja meg leküzdeni a nehézségeket, hanem vele együtt, szerintem így valamivel könnyebb. Illetve akiben sok sok rossz érzés, gondolat felgyűlik, annak az is segíthet hogy kiírja ezt magának akkor valamiféle napló formájában (én csináltam), s még csak nem is kell megmutatni ezt senkinek. Vagy akár rajzolhat is, vagy valamiféle bárminemű kreativitásban levezetheti a belső feszültségeket. Nyilván ezzel nem oldódik meg az egész probléma, de szerintem segít.
Megpróbáltam "leszarom"-sággal hozzáállni, és a hétköznapi szituációkban részevenni ennek ellenére is. A végeredmény az, hogy folyamatosan remegek, néha nem tudom, hol vagyok, miről van szó, a munkahelyemen vagy a társaságban önkéntesen kiközösítem magam, mert minden apró dologtól félek, még az emberekkel való beszélgetés is nehéz, és van, hogy órákat készülök egy-egy ilyenre. Le kellene cserélnem a ruhatáramat, mert már mindenem szétkopott és szétfakult, de nagyon nehezen vásárolok, leginkább sétálgatok a boltban, mintha semmi sem tetszene, az online vásárlások esetén meg akár hetekig is elhúzom a "megrendelem" gomb használatát.
Pro tipp: ne legyetek előítéletesek. Ne mondjátok senkire hogy bunkó, paraszt stb azért mert nem köszön előre vagy mert halkan köszön, vagy nem válaszol egy sablon kérdésre.
Sose köszönök előre, mert nem merek, de ha rámköszönnek, akkor tökre örülök, és bátran vissza tudok köszönni. Én mindig attól félek, hogy megaláznak azzal, hogy nem köszönnek vissza, ezért nem szoktam előre.
@@agi9586 Igen, az is igaz nálam is, hogy ezért nem köszönök előre, de bár picit jobb másodjára, azért akkor sem a legjobb érzés. Az nekem így nincs meg, hogy jáj, emberek vannak körülöttem, de a beszéd annál inkább nehezemre esik, legalábbis egy beszélgetés elején, mivel egy idő után 1-1 emberrel el tudok beszélgetni, akár, ha ismeretlen is, de kell egy kis bemelegítő, ja, és elköszönni sem enged a tudatom, tehát megállítja a tudatom a köszönést, vagy az elköszönést, vagy inkább a tudatalattim az.
Iszonyatosan boldoggá tett, mikor megláttam, hogy feltetted ezt a videót. (Még nem néztem végig, de le szereteném írni előtte a saját tapasztalataimat. ) Kb. 5 éve küzdök szociális fóbiával. Ez idő alatt már sokat fejlődtem, általánosban egy feleléskor is volt, hogy majdnem pánikrohamot kaptam. Ez azóta jobb lett, viszont ha sok ember előtt kell beszélni még mindig remegek, ha írnom kell remeg a kezem, félek az emberek véleményétől, hogy mi lesz ha x és y történik, félek önmagam lenni és ezt az emberek többsége nem érti és furának néznek. Van mikor utcán valaki köszön nekem, én későn fogom fel és elkezd kattogni az agyam hogy akkor most mit csináljak és végül nem köszönök vissza. Szintén félek én először köszönni valakinek az utcán és elkönyvelnek bunkónak. Sok barátomon is azt érzem, hogy nem veszik ezt komolyan és elkönyvelnek annyinak, hogy csak csendes vagyok pedig a kettő nem ugyan az. Nem merek bemenni boltba egyedül, leblokkol az agyam minden szociális szituációban, amire nem vagyok felkészülve (még abban is amire igen) elveszi az egész gyerekkoromat. Semmi emlékem nincs általánosból, azon kívül, hogy a gép előtt ültem és nem mentem sehova. Abba nem szeretnék belemenni, hogy ez miért alakult ki nálam, de a szüleim is csak annyit láttak belőlem, hogy egyszer csak elkezdek egyre jobban elzárkózni mindentől. Nagyon nehéz így élni, főleg egy olyan társadalomban ahol az embert a legapróbb dolgokért is elítélik ami mégjobban rátesz erre az egészre. Meg akarok felelni mindenkinek, ami tudom, hogy úgy sem lehetséges, mindenki csak annyit mond, hogy "ne félj már nem lesz semmi" de ez nem oldható meg ilyen egyszerűen. Egy egyszerű idegen véleményét többre értékelem mint a sajátomat. Egy darabig pszichológushoz is jártam, nem segített. A barátaimnak köszönhetem azt is, hogy idáig eljutottam, de még mindig hosszú út áll előttem. Elnézést ezért a hosszabb szövegért, és köszönöm annak aki mégis végigolvasta. Hozzám hasonló társaimnak pedig sok sikert kívánok, sikerülni fog mindenkinek!
Köszönjük a videót! Régóta küzdök vele én is 😕 Azt hiszem sokat elárul, hogy a múltkor egy rossz bolti élmény után hazafele már azon filóztam, hogyan lehetne elvonulni a világ elől, és teljes önfenntartásba kezdeni... 😅😂
Na hát sziasztok! Szociális fóbiám van. Reggelente kedèly javítót szedek hogy emberek közé tudjak menni. Ha sok ember volt körülöttem vagy valaki hozzám szólt pánikrohamot kaptam. Elkezdtem fulladni, remegni és halál félelmem lett. Merjetek erről beszélni ha vannak bennetek olyan érzelmek amiket a videóban hallottatok és kérjetek segítséget! Sok ember akár fiatal vagy idős, férfi vagy nő van benne ezekben és nem vagytok egyedül! Eleinte én is féltem de rájöttem hogy nem vagyok egyedül! Kértem segítséget! Meg is kaptam! Igen gyógyszert szedek de már fele annyit mint az elején! Ebből is ki lehet jönni! ❤️
Én is küzdöttem ezzel egy időben. Van két másik mentális betegségem is, amik akkoriban szintén rettentően súlyosak voltak, és bár nem lettek sem kezelve, de még diagnosztizálva sem, idővel javultak. Nem tudom, hogy ez most csak úgy magától történt, vagy szimplán attól, hogy az életem is egy kicsit normalizálódott, és jóval csökkent a mindennapos stressz az életemben, de a lényeg, hogy minden rendbe jött néhány éven belül. Meglehetősen introvertált vagyok, mindig nehezen (vagy egyáltalán nem) illeszkedtem be a társaságba, és talán az OCD-m is rátett egy lapáttal, de hamar (olyan 12 éves koromra) olyannyira súlyossá vált ez az állapot (mármint a szociális fóbia), hogy minden apró szociális szituációtól egyenesen rettegtem. Gyakran még bizonyos osztálytársakkal sem nagyon mertem beszélni, mert féltem, hogy valamit félremondok, vagy akármi, ha netán még meg is említi ezt, na, az volt a rémálmom. Buszon utazni is rettegtem, mert akkoriban mindig vettem a jegyet, nem volt bérletem, így helyben kellett a sofőrtől venni, ami miatt mindig hihetetlenül szorongtam. Ennél csak talán az volt rosszabb, ha le akartam szállni, és mellettem ült valaki a buszon, és akkor nekem elég lehetetlen helyzetnek tűnt az, hogy egy idegennek szóljak, hogy legyen szíves kiengedni. Rengeteget szorongtam hasonló dolgok miatt, ami rátett egy lapáttal a többi mentális betegségemre is. Még ami most így eszembe jutott, hogy egy időben akkor mindig bejártam egy boltba, de sosem mertem köszönni, mert egész fiatal volt az eladó csaj, és nem tudtam, hogy most sziával vagy hellóval, netán jó napottal köszönjek-e. Aztán egyszer volt, hogy a csaj megszólt amiatt, hogy nem köszönök, én meg annyira szorongtam, hogy nem szóltam egy szót sem, fizettem, aztán utána nem is mertem soha bemenni oda, gyakran inkább nem is vettem se vizet, se semmit, inkább kibírtam azzal, ami még maradt nálam. Máshova meg nem mertem bemenni, mert mindig csak a megszokott helyekre mentem, idegen helyre első alkalommal mindig mással mentem, hogy utána egyedül már tudjam, hogy mi hogy megy ott. Most én nem tudom, hogy nekem a paranoia az pontosan mi miatt alakult ki, mert elméletileg az OCD-nek is lehet tünete, de a bipolárisnál is előfordulhat, de annyi biztos, hogy mindig azt éreztem, hogy követnek, hogy bántani akarnak stb. Nem is tudom, hogy most ettől féltem-e jobban, vagy attól, hogy valaki idiótának néz amiatt, ahogyan járok, vagy ha netán megbotlok, vagy ilyenek. Úgyhogy kényszeresen figyeltem, hogy hova lépek, és rettentően szorongtam, ha nem úgy sikerült, ahogy akartam. Azt mondanám, hogy az összes közül (OCD, bipoláris, szociális fóbia) talán a szociális fóbia volt a legrosszabb, de lehet csak azért gondolom így, mert kb. olyan 14 éves koromra nagyrészt meg is szűnt, és azóta csak egészséges mennyiségben van jelen az életemben szorongás, félelem, és nem ilyen irracionális dolgok miatt, hanem olyanok miatt, mint egy normális, átlagos embernek. A másik kettőhöz meg hozzá vagyok szokva, így nem tűnnek annyira borzalmasnak, bár azt sem lehet kizárni, hogy mivel most már sokkal enyhébbek ezek is nálam, emiatt ezek sem annyira megterhelőek számomra az esetek nagy részében. Közben nézem a videót, és meglepően hallom, hogy ennek különböző típusai is vannak. Ezek szerint nekem speciális szociális fóbiám volt, mert pl. szüleimmel sosem féltem boltba menni, sőt... Illetve barátokkal, családtagokkal teljesen felszabadultan tudtam beszélgetni, nem szorongtam amiatt, hogy pl. hogy tartom a kezem, hogy pislogok stb. Tudom, furán hangzik, hogy még a pislogás miatt is szorongtam, de azok után, hogy nekem általános iskolában volt egy olyan osztálytársam, aki néha kedvére csak random teljesen normális dolgok miatt beszólt nekem, én meg ugye kicsi korom óta mindent nagyon komolyan vettem, ezért erre is úgy éreztem, hogy nagyon figyelnem kell, mert ha neki, akkor biztos másnak is feltűnik, hogy pl. furán járok (emlékeim szerint erre is beszólt egyszer, de egyik volt lány osztálytársam is megemlítette egyszer a járásom, mondanom sem kell, nem pozitívat mondott róla). Aztán az csak hab volt a tortán, hogy az OCD-mnek "megtetszett" ez, és az agyam kitalált rá egy kényszert, hogy pl. ha jól emlékszem bizonyos videók bizonyos jeleneteinél nem pisloghatok, ami meg még betegebben hangozhat másoknak, illetve nagyon rasszistának is (pedig eskü nem vagyok az), hogy nem vehettem levegőt, hogyha egy sötétebb bőrű ember volt a kijelzőn. Emiatt is azt hittem magamra, hogy rasszista vagyok, pedig soha semmi rosszat nem gondoltam róluk, de ez a kényszer... Amúgy mára már "elmúltak" ezek a kényszerek, és a helyükre sokkal kevésbé fura kényszereim jöttek/maradtak, mivel tudatosan próbáltam szelektálni azokat, amik tényleg teljesen hülyeségek, és mivel én nagyon szeretek a logika alapján megítélni dolgokat és az alapján cselekedni, így azokat képes voltam nem olyan komolyan venni, és bizonyos idő után már csak azok maradtak meg nagyrészt, aminek akármilyen kicsi értelmét is látom. Pl. hogy ellenőrzöm, hogy megvan-e a telefonom, vagy hogy be van-e húzva a táskám, amik egy-egy rosszabb időszakomban rosszabbodhatnak (itt értem azt, hogy percenként ellenőrzöm, hogy "de biztos, hogy nem emlékszem rosszul?" stb.), de úgy átlagban nem annyira feltűnőek és nem is olyan borzalmasak. Tudom, most a végére kicsit átmentem az OCD irányába, de igazából nekem az összes mentális betegségem a másiktól függ, amikhez még nagyban hozzájárulnak az életviszonyaim és a környezetem, úgyhogy lényegében ezek is megérnek egy említést véleményem szerint. Egyébként nézzetek nyugodtan nem normálisnak, én is annak tartom magam, dehát ez van. Legalább ez már a múltam része, és már nem kell ennyit szenvednem mentálisan nap mint nap, mint akkoriban.
Azok is szenvedhetnek ettől, akiken nem is látszik, mert közben egész jól társalognak, viccesek..De utólag is azon zakatolnak, hogy tejóég de gáz voltam biztos. Ez is fóbia, v. nem?
Köszönjük Attis, hogy erről is készült videó! 🙂 Engem mindig kivert a víz a szociális helyzetekben, például ha csak a buszon valaki hozzámszólt vagy a boltban kellett az eladóval akár néhány szó erejéig beszélni (iskolát nem is említve, az volt a legrosszabb). Sokáig azt hittem, ez a normális és minden más ember is hasonlóan éli az életét, csak könnyebben felülkerekednek rajta. Testen kívüli élmény, a korábbi szituációk újragondolása akár napokkal később is, a párbeszéd újra eljátszása a saját fejemben, irracionális félelmek hétköznapi szituációktól, leblokkolás.. keményen megkeseríti az ember mindennapjait (a továbbtanulást, munkavállalást is). Egészen 3 évvel ezelőttig nem tudtam hogy szociális fóbiám van, de mégis folyamatosan próbáltam önmagam megnyugtatni, légzéstechnikákkal, meditációval, tudatosítás hogy minden rendben, nagyon sok gondolkodás, előretervezés... a legnehezebb része amikor erőt kell vegyél magadon, és szándékosan olyan helyzetekbe is belesétálsz amiről tudod hogy mennyi kellemetlenséget okozhat (természetesen önfejlesztés címszó alatt).. de szerencsére nem csak kudarc érhet, az apró sikerek pedig nagy erőt tudnak adni. Sok éves agymunka volt mögöttem több-kevesebb sikerrel, végül az áttörést még intenzívebb 1 éven át tartó munka hozta meg pszichológus segítségével. Meglepő módon, a korábban problémás szituk már kevésbé voltak olyan nagy hatással rám. Valahogy menet közben ehhez szoktam hozzá, hogy ez az új normalitás. Mára már sokkal jobb közérzettel, kevesebb stresszel élem az életem. Persze valószínűleg sosem jutok el arra a szintre, mint azok az emberek akik sosem küzdöttek ilyennel és akiknek a világ legtermészetesebb dolga szociális interakciókban részt venni, de ne féljetek szakemberhez fordulni! 🙂
Nagyon nagy gratulacio ezert a videoert!! Iszonyat fontos errol tudnia az embereknek, konkretan egy elet megy tonkre es nem el emiatt egy teljes eletet az ember…
Már évek óta tart mindig mikor megyek az utcán attól tartok, hogy kinevetnek. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mit gondolhatnak rólam a kürülötem lévők és ilyenkor nagyon rá tudok stresszeni: pl jó ha igy járok vagy huzam ki magam. Nem néznek-e furán, ha lehajtom a fejem. A többi ember hogy jár az utcán nem vagyok e kirívó köztük. Ha kapucnit huzok vajon el tudok e vegyülni stb. De ez mindenhol jelen van a suliba, buszon, vonaton stb.
Az utóbbi években fogtam fel, hogy azért lehetek mindig fáradt és nagy az alvásigényem, mert emberek között többszörös energiát használok fel.. Komoly agytorna ez így belegondolva. Külön arra mennek el kapacitásaim, hogy emberek között létezés, beszélgetés közben arra is koncentráljak, hogyan szólaljak meg, mi a "normális", mi nem, mit fognak vajon gondolni, ha így vagy úgy viselkedek, megfigyelem mások ezt hogyan művelik (és közben irigykedem, hogy nekik csípőből megy :D ), előre felvázolok minden verziót a fejemben egy beszélgetéshez, persze már elméletben leizzadok tőle, aztán gyakorlatban nyilván minden más lesz, akkor ezen kezdek el aggódni, stb.. Szerencsére az évek alatt normalizálódott nálam ez a dolog, hála egy korábbi munkahelyemnek, ahol egyszerűen rákényszerültem a kommunikációra. Régebben, ha egyedül voltam otthon gyerekként és jött a postás, inkább elbújtam.. ha kiküldtek boltba kenyeret venni, az a világ vége volt.. aztán az iskola úristen.. osztály előtt éneklés, felelés, hangos felolvasás - már ha megtudtam, hogy ilyen óra lesz, azonnal levert a víz, nem kaptam levegőt, ájulás közeli állapot. Láttam másokon is, néha hogy lámpalázasak, ezért úgy voltam vele, hogy ez biztos normális :/ Sok év elteltével jöttem rá, hogy nem..
Már egy jóideje gondolkodtam ezen, hogy esetleg nekem is van szociális fóbiám. Emlékszem mikor még gólya voltam a gimiben és be akartam mutatkozni az egyik osztálytársamnak úgy, hogy csak ketten voltunk és elrontottam a nevemet. Az a pillanat még most is kísért. 😂 Nekem testi tünetek nem szoktak előfordulni. Általában csak az, hogy a kezemet folyton mozgatom vagy a fogaimat túlságosan összeszorítom. Bennem inkább a feszült, szorongó érzés jelenik meg. Próbálok mindent tökéletesen csinálni és csendben elbúljok a sarokban. Nem beszélgetek senkivel, csak ha muszáj, és nincsenek barátaim. Nem úgy mint mikor az átlag ember mondja azt a maga 5 barátjával, hogy nincsen, hanem tényleg nincsen. Minden nap egymagam vagyok. El vagyok szigetelődve az emberektől és félek is tőlük. Sok mindent nem csinálok az emberek miatt. Néha olyat sem ami alap dolog. Pl.: nem megyek le a menzára a sok ember miatt, inkább eszek a szobámban zacskós levest. Sok dolgot nem csinálok, ha mások sem. Próbálok függetlenedni már az emberektől, mert érzem, hogy nagyon nem megy a szocializálódás. Általában követni szoktam az embereket, akikkel ugyan ott van óránk, mert félek, hogy van valami amiről nem tudok és máshol lesz megtartva, vagy nem is az az óránk lesz. Viszont már próbálok magam menni. Viszont mikor egyedül én vagyok ott, mert a többiek később jönnek, akkor mindig stresszelek, hogy vajon itt lesz e az óra. Azt vettem észre, hogyha 1 embernél több van a környezetemben, akkor már meg sem szólalok. Viszont ha csak 1, akkor nagyon jót el tudok beszélgetni vele. Pont most lesz majd osztálykirándulásom és nagyon jó lesz a program, mert egy bölcsészet tudományi kart fogunk meglátogatni és én pont egy bölcsész szakra szeretnék majd jelentkezni, de félek elmenni, mert ki tudja, hogy mit rontok el vagy csinálok rosszul és nem akarok az osztálytársaimmal 2 napot ott tölteni. Ez viszont azért is lehet fura mert velük vagyok kollégista, de olyan helyen szállunk meg, amit nem ismerek és nem is tudom, hogy kikkel leszek egy szobában. Az egyetem miatt is azért félek, hogy mi lesz ha odakerülök és eltévedek az előadótermek között... Nagyon érdekes olvasni és hallani, amit a többiek írnak. Én sem szeretek telefonálni senkivel. Még édesanyámmal se. Mondjuk még szerencsére ez annyira nem fontos. Engem a rendelés inkább a suliban érint, mikor kaját kell rendelni. Sose rendelek. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, hogy nem tudom miért, de rossz érzés. Mikor vásárolni megyek, akkor mindig ruhát váltok, mert próbálok tökéletesen kinézni. Az a szerencsém, hogy falusi vagyok így kevesen vannak, de mindig stresszelek, hogy csak ne találkozzak olyannal akit ismerek. Jelenleg 2 éve próbálok az új iskolámba beilleszkedni, de teljesen esélytelen. Senkit sem érdeklem. Én csak egy torz árnyék vagyok mindenki szemében. Van akinek jó, hogy eltakarom a meleg napsugarat és van akit zavar.
14:35 Persze, hogy nem. Imádom a "majd én megtanítom a vakot látni" vagy a "majd megtanítom a rokkantat járni" típusú embereket. Erre épül az egész motivációs tréning (Tisztelet a kivételnek).: "Legyél magabiztos" "Mert nyitni" "Járj el társaságba" Csak ez nem így működik.
Akinél nem így működik az éljen otthon a sötétben vagy ahogy szeretne ezek csak ilyen jó indulatu nem olyan mély kijelentések nemkell vérkomolyan venni vagy mellre szívni
@@Staz11 Tudod, a szavaknak jelentése is van. Én értem, hogyha valaki nem veszi észre, hogy mit beszél és hogy az hogyan hat másokra, de jó lenne ha mindenki elgondolkodna ezen mielőtt még mondana valamit. Ha azt mondod a barátodnak akinek valakije meghalt, hogy "jajj, felejtsd már el. Légy pozitív!" az tuti, hogy nem teszi a helyzetét jobbá... Jóindulatú vagy sem, ezzel max lekicsinyíted az érzéseinek, problémáinak a létjogosultságát a szemében. Inkább az lenne jobb, ha egyetértené vele, hogy oka van rá, hogy szomorú legyen a dolog miatt, leülnél mellé és meghalgatnád. Aztán ha a dolgok jobbra fordulnak, szépen lassan, de biztosan "túl megy rajta" ( mert teljesen sose fog ), és gyógyul lelkileg.
@@Staz11 Bro 🤣 Ez nem gyengeségről szól. Én is voltam ebben a helyzetben, és ha nagyon akartam volna szét vertem volna azokat akik basztattak e miatt. Tehát jobb fizikumbsn lehettem, de ha egyszerűen nem tudtam emberekkel szinte már beszélni sem akkor hiába vagy erős nem tudsz mit kezdeni
Ezt a folyamatot én is megéltem, hogy úgy gondoltam én ilyen kis nyomi vagyok és teljesen az én hibám, aztán szerencsére hamar kerüktem szakemberhez, diagnosztizálva lettem, és már a betegség tudat megnyugtatott hogy nem velem van a baj. Mára már szinte teljesen meggyógyultam, úgyhogy mindig van segítség!!💗
Nekem nehézséget okoz, ha például telefonálnom kell. Például volt, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy a szolgáltatót kellett felhívnom. Hát rendesen görcsberándult a gyomrom, és bármit hajlandó lettem volna megtenni, csak hogy ne kelljen felhívnom. Amikor középiskolába kerültem, ott is nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Féltem, hogy ismeretlen emberek közé kellett mennem, emiatt nem is tudtam túl jól teljesíteni az első tanévben. Szorongani kezdek, ha például valami fontos dolgot kell megkérdeznem egy idegen embertől. Ha nem érzem magam kényelmesen az adott emberek körében, akkor képtelen vagyok feloldódni. Folyamatosan szorongva érzem magam, és nem tudok miről beszélgetni velük. Volt olyan is, hogy munkahelyről mondtam fel, és már napokkal előtte rá készültem, és már ahogy rá gondoltam, már attól görcsölni kezdtem. Hát még akkor, amikor odaálltam az akkori főnök elé! Emlékszem, hogy remegtem utána, kiszáradt a szám, de egyúttal eléggé nagy megkönnyebülés volt, hogy végre túl vagyok rajta, holott összesen csak hárman voltunk abban a helyiségben. Nem tudok emberek felé nyitni, emiatt barátaim sincsenek, barátnőm is csak eddig életem során egyetlen egy volt, az is már évekkel ezelőtt. Ott is eléggé szorongtam, ha a szüleivel kellett beszélgetnem, vagy amikor be kellett mutatkoznom nekik. Sokáig tudnám még ezeket sorolni és így is eléggé hosszúra sikeredett. 😁
Tiszteletem! Az ilyen jellegű videókat/ csatornákat, mint a tied, sokkal, de sokkal több embernek kellene nézni, vagy olvasniuk az ehhez hasonló tanulmányokat... Azt kell észre vennem, hogy az emberek egyre utálatosabbak egymással, persze szerintem ennek a miértjét sem tudják... Köszönet a munkásságodért!
ปีที่แล้ว
Szuperul összefoglaltad a lényeget Attis! Megoldással együtt. Mindent átéltem a szociális szorongásból,amit elmondtál,jó nehéz volt...Nekem az önértékelésemet kellett helyrehoznom,nem volt könnyű,hosszú évek...viszont már bármikor ki tudok állni emberek elé beszélni,szívesen is teszem, könnyen barátkozom,kezdeményezni is képes vagyok és kimondottan szeretem a társaságot,igaz a szűkebb körüt.Mindezek jó irányba változtak,ami megmaradt az a tömeg fóbia, az is csak akkor ha tolakodó a tömeg.Mondjuk egy zsúfolt strandon,koncerten,bkv- n,sorban álláskor még mindig kijön ez a kellemetlen érzés.Az ilyen helyzetek ma is lemerítenek, utánuk pihennem kell otthonomban, vagy egy csendes természeti helyen. De valóban sokat lehet változtatni rajta.köszi a videót!
10 éve szenvedek ebben, de elég drasztikus szinten. Pont tegnap határoztam el magam, hogy most már keresek erre orvost, szakrendelőt, mert egyszerűen már nem bírom így, tovább! Tudna esetleg valaki segíteni, hogy hol lenne a legjobb, ahol ezt tudnám kezeltetni? Ahova tényleg megéri elmenni és foglalkoznak úgy az emberrel..
Tündérhegy, ez egy pszichoterápiás központ!! Tb által támogatott az egész (magyarán ingyenes, nem is hittem el az elején, hogy ez tényleg ingyen van). Iszonyat jó szakemberekkel van teli az a hely és jó mesterséges közeget teremtenek a fóbia legyőzésére! Befekvős részre érdemes menni. Üdv: Egy szociális fóbiából kigyógyult ember!:)
Remek videó lett. Azt hiszem én is már kb 10 éve ezzel a fóbiával küzdök, és egészen eddig teljesen máshogy tekintettem a dologra. Voltam pszihológusnál, önismeret fejlesztő tanácsadónál elég hosszú ideig, de az emberi interakciótól való szorongásom ugyanúgy megmarad, nem is nagyon mertem említeni hogy akármilyen beszélgetés is legyen teljesen magamon kívül vagyok, nem tudok oda figyelni, görcsben van a gyomrom, és néha még remeg is. Pedig sportolok, elég gyakran olvasok is, és a munkahelyemen is elég sok időt töltök emberekkel is. De mások erre nem is gondolnak, hogy totálisan kivagyok ütve ilyenkor. Már azt a képességet is kifejlesztettem, hogy ha magamon kívül vagyok is valahogy megértsem amit mások mondanak, és közben imitálom mintha követném őket, de belül meg remegek mint a nyárfalevél. Hiába mondom el a legbensőbb énem a barátomnak, vagy mondtam el a volt barátnőmnek, a családnak akkor is jelen lesz ha nem tartom megbízhatónak őket. A másik képesség ami ezáltal kialakult bennem, hogy pillanatok alatt kiismerem mások természetét, és ebből már pár beszélgetés után ráismerek arra ki mennyire megbízható, milyen karakter. Viszont úgy gondolom, hogy aki ilyen dologgal küzd, annak szüksége lenne egy erős magába szállásra is. Gyakran már azelőtt megbélyegzek - pont az előzőek miatt, és mert úgy gondoltam ezekben a képességekben megbízhatok -, hogy egy szót is szólt volna, szóval most így agyalva még se olyan jó dolgok ezek, és nyitottabbnak kellene lennem az emberekre, nem pedig elítélni őket. Az önbizalmamon próbáltam javítani azzal, hogy külföldre utaztam dolgozni, teljesen egyedül, Bibliát, önismereti könyveket, kommunikációs könyveket vásároltam, olvastam. Olyan képzéseken vettem részt amit mások nem bírnak ki, és nagyjából magabiztos is vagyok, de a szorongás még mindig ott lappang bennem, még mindig gyakran előjön, és nem az önbizalom a tényező itt. Tényleg ahhoz tudnám hasonlítani mint a pókfóbiát, az ember egyszerűen retteg, és kerüli a szituációt. Néha elég ha rámírnak messengeren.
Nem tudom hogy nálam mennyire volt/van szociális fóbiám vagy hogy mennyire mondható annak. 12 éves korom óta tart (20 vagyok jelenleg), az akkori osztály társaim elkezdtek csúfolni a kinézetem miatt, aztán édesapám kiment Németbe.. Alig jött haza, vagy ha haza is jött tőle is kaptam hogy: "Hogy nézel ki?" "Miért nem fogysz?" "Bele fogsz halni ha nem fogysz" "Akaszd fel magad" "ki nem megyek így veled az utcára"..és hasonlók.. Emiatt már utáltam magam és elkezdett öngyilkos hajlamaim lenni, magas helyekről akartam véget vetni az életemnek mert úgy voltam vele hogyha már a családom utál akkor minek éljek. Aztán kezdődött a középsuli.. Szégyellem de 4 sulit és 7 osztállyal "szenvedtem" próbáltam hogy legalább a 9.osztályt el tudjam végezni, csak hát hol akkori ofőmtől kaptam meg hogy örül hogy végre elmegyek onnan ("jelzem": egész iskolás éveimben nagyon csendes voltam és próbáltam valamelyik "klikk"-hez tartozni közbe próbáltam tanulni hogy tudjam vinni valamire és figyeltem az órán szóval nem romboltam, nem szóltam közbe mikor a tanár beszélt) vagy épp olyan is volt hogy a tanár lehülyézett szépen mondva és az osztály 1 vagy 2 percig rajtam nevettek... Így hát emiatt jött közbe hogy ha jött akár 2 ember velem szembe én már mentem át az út túl oldalára gyomorgörccsel és picit remegő kezekkel, az újabbnál újabb osztályban meg tényleg nagyon ritkán szólaltam meg és egész sulis éveim gyomorgörccsel, remegő testtel, túlon túl sok rosszul léttel szenvedtem meg...sikertelenül (mert nem sikerült a középiskola).... 2 évbe telt kb mire találtam végre munkát (2019 vége felé-2022 márciusáig) és idő közben mivel nem tudtam végezni magammal így ételbe fojtottam a bánatom, emiatt most a munka is nehezen megy.. még sajnos a 8 órás munka is.. És így is kérdéses hogy sikerül-e valahogy megtartanom a munkát vagy újabb éveket kell szenvednem munka kereséssel miközben majdnem minden honnan kapom a negatívat és sajnos nem keveset.. Azóta már apám nem lakik velünk, csak édesanyám de ő se túl "lelkizős" ehhez.. Illetve anyum próbált pszichológushoz elvinni de az se ment nekem. 2020 augusztusában találtam meg a párom (és remélem "örökre" mert eléggé úgy néz ki a helyzet mert még együtt vagyunk^^) és azóta már egyre jobban javulok. Tény eléggé durván csiga lassan de már jobban vagyok mint régen. Még vannak bennem olyan hogy rosszul vagyok (2022 áprilisában kezdtem a munkát) vagy hogy mikor senki se lát elkezdek könnyezni és bennem van még ugyanúgy a megfelelési kényszer vágy szerű (McDonald's-ba dolgozok) szóval úgy ahogy "jól is jön" (könnyen izzadós "típus" vagyok) és ezt már nem rossz szemmel nézem, és emberek közt végre nincs olyan gyomorgörcsöm mint régen, vagy az hogy elmeneküljek előlük. De van még mit javítanom magamon és kivételesen szerencsémre a párom is igyekszik segíteni ebben nekem és együtt érezni velem ahogy csak tud (illetve nyilván az önbizalmamon is segít eléggé) és ha megint kezdek vissza esni a régi dolgokban mindig azonnal eltereli a figyelmem és megnevettet ha olyan van ^^
Sziasztok ! Egy 10.-es technikus srác vagyok. Már lassan 2 éve szenvedek ezzel a problémával. De nem mindig volt ez így a középsuli előtt kifejezetten extrovertált társasági ember voltam. De aztán jött a nagy változás új suli új emberek, próbáltam beilleszkedni érzékeltetni a társaimmal hogy rám lehet számítani ha baj van és hogy bármikor lehet velem beszélni bármiről. Süket fülekre találtam de aki ki is nyitotta a fülét az végül engem bántott. Keményen bántottak lelkileg nap mint nap de én azt hitzem hogy ez idővel elmúlik és végül így is lett mert elég kitartó voltam. De a lelkem a lelkivilágom az nagyon komolyan sérült. És így alakult ki nálam a szociálisfóbia. Nem merek megszólalni mert azt hiszem hogy a mondandóm nem érdekel senkit. Nem merek nagy tömeg közé menni mert azt hiszem hogy mindenki engem néz. A régi barátaimat szinte az összeset elvesztettem mert már nem voltam a régi beszédes, vicces srác. Éjjelenként azon gondolkozom hogy hol rontotzam el, hogy én egy gyenge jelentéktelen személy vagyok. Nem is szeretek másokkal beszélni a problémáimról mert így még gyengébbnek tűnök az emberek szemében. Irigylem azokat akiknek sok jó barátjuk van. Akikkel egész nap lehet valahol csavarogni...
Azt hiszem hogy én most jöttem rá hogy szociálos fóbiám van. Már gyerek korom óta. Mindig féltem már az iskolában is ha kikellet álnom az osztály elé, vagy ha a tanár engem kérdezett, vagy nekem kellet valamirőp beszélnem, ha idegen embereket kellett megszólítanom. Kiszáradt a szám, vagy nem tudtam megszólalni. A mai napig ha boltba megyek, vagy utazom izzad a kezem, és mindig azt érzem hogy biztos engem néznek, vagy azt nézik hogy nézek ki, vagy hogy állok vagy ülők a buszon.😅 Nem szeretek idegen emberekkel beszélni telefonon, pl ha ügyintézőt kell felhívni. Amikor a jelenlegi páromat megismertem az első randitól kezdve, egészen hosszú hónapokig mikor már együtt voltunk, izzadt a kezem, ha megfogta a kezemet...🙄😬 és mikor megjegyezte hogy miért izzad a kezem, akkor mégjobban izzadni kezdett...😅 De tudnék még mesélni, csak most igy hirtelem amik eszembejutottak. Ugyhogy akkor ezek szerint nekem is szociális fóbiám van.
Én gyakran félek ilyen szituktól. De ennek van egy alapja. Nagyon rossz a memóriám, és emiatt már számtalan kellemetlen helyzetben találtam magam. Például már többször megbántottam valakit azzal, hogy elfelejtettem a nevét, vagy, hogy miket mondott magáról. Olyan benyomást keltettem, mintha nem is érdekelt volna a másik, miközben csak a memóriám hagyott cserben.
Ahogy elnézem a kommenteket, nagyon sokan küzdenek különböző emberekkel kapcsolatos fóbiákkal, melyek nagy része abból ered, hogy mit gondolnak róluk az emberek ha valamit elrontanak/nyilvánosan leszerepelnek/ vagy valami tök egyszerű dolog nem sikerül és mások is látják. Hadd adjak egy-két olyan mondatot nekik ami lehet, hogy segít/vagy akár egy életre megoldja a szorongásukat: Az embereket rohadtul nem érdekli, hogy mi van veled! Csak önmaguk érdeklik és ha el is szúrsz valamit, ők már másnapra elfelejtik te pedig lehet, hogy egy életen át rugózol rajta. Szabadítsd fel magad(az elmédet) és élj bátran mert senki más nem fogja megtenni helyetted.
Nem is tudtam hogy van ilyen, hogy szociális fóbia. Most nyert nagyon sok minden értelmet az életemben. Júniusban úgyis terveztem pszichiáterhez menni szorongásos gondok miatt, de akkor majd beszélni fogok erről is vele.
Nagyon megnehezíti az élet minden területét. Én eddig még szakértői segítséget nem kértem, hanem hatalmas önkontroll és a családi támogatás (néha inkább nyomás) segítségével haladok, vagyis inkább csak átvergődök a mindennapokon. Viszont így ezt belátni és szembesülni vele egy nagyon nyomasztó érzést kelt. Látom, hogy elmegy az életem, zajlanak az életesemények és alig tudok megélni valamit a maga teljességében, mert generalizáltan minden társas szituációban előjön a szorongás, csak változó intenzitással. Van ami csak enyhe, látszólag félenkséget, visszahúzódást vált ki, de van, ami zavartságot vagy pánikot. Nagyon rossz :(
Amióta az eszemet tudom, szociális fóbiában "szenvedek". 13 éves vagyok. Borzasztó egy érzés hogy másnak amíg az hogy átmegy a barátaihoz egy délutánra természetes, nekem addig egy pánikroham. Ezért inkább lemondom, soha nem szoktam elmenni, vagy nagyon ritkán. Ugyan így vagyok a neten való barátkozással. Iskolában pedig még rosszabb, minden egyes órára gyomorgörccsel ülök be. Szédülés érzet, hőhullámok, rosszullét szokott jelentkezni. Köszönjük Atis, nagyon király lett a videó!
Jó kissé tisztább képet kapni a különböző megnevezések közti különbségekről. Én nem vallom magam félénk embernek, (tini koromban szerintem az voltam, most 25 évesen már nem) viszont gyanús hogy szociális fóbiával még most is küzdök. Azt is érzem, hogy ez hatással lehet az életem különböző részeire, de őszintén nem zavar, mert amúgy jól érzem magam. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, amikor felnőttként szembesültem azzal, hogy mennyi bölcs és érett (főleg felnőtt) embernek meg sem fordul a fejében az, hogy az ilyenekből versenyt csináljon, nem úgy mint egy csomó tini, akiknek romokban van az önbecsülése, és minden ilyesmiből versenyt csinál. A néhai anyukámnak volt eléggé alacsony önbecsülése szerintem, ezért csinált 40-45 évesen is versenyt olyanokból, amikből legtöbbször csak tinik csinálnak versenyt, így azt feltételeztem anno, hogy felnőtt korban is ez vár rám. Nem a tiniket akarom itt most lejáratni, viszont az igaznak látszik, hogy különböző okok miatt főleg ebben a korban jellemzőek az efféle problémák.
Megcsináltam a kreszt és a forgalmi vizsgát és az elsősegélyt hagytam utoljára mert attól félek a legjobban. De rávettem magam, tanultam és elmentem vizsgázni. Annyira féltem és stresszeltem, hogy elfelejtettem mindent amit tanultam és orbitális baromságokat mondtam. Megbuktam😅
Alapvetően, nekem hasonló tüneteim vannak.. Viszont egyre többször próbálok kitörni ebből. El járok társaságba. Vannak dolgok amik nem mennek könnyen, de munkákból adódóan rengeteg emberrel interaktálok. Viszont még mindig bemagolom mit mondok a hús púltnál, ha vissza kérdez akkor zavarban vagyok, de ez is egyre kevésbé zavar.
Az összes tünet jelen van nálam. Tudom, hogy nem jó és nem normális. De így, hogy távol maradok mindenkitől, biztonságban érzem magam. Sajnos szinte 0 pozitív tapasztalatom van az emberekkel, nekem eddiv mindenki csak ártott, ide értve a "barátaimat" és a családomat is.
Szia Attis! Tetszett a videó, már évek óta szociális szorongással élek, ha emberek közé kell mennem, akár a barátaimmal találkozom, akár csak a boltba megyek le az mindig rossz érzés. Olyan, mintha mindenki engem bámulna, folyamatosan mini pánikrohamaim vannak, nem tudom pl a barátaimnak elmondani, hogy igazán mit szeretnék, mert az agyam leblokkol és nem azt mondom ki, amire gondolok. Ha megkérdezik a véleményemet valamiről, akkor az olyan, mintha bevittek volna egy kínvallatásra és a pofámba világítanának egy nagy lámpával. Fura, de már egész jól megtanultam ezt kezelni, nem könnyű vele élni, de fokozatosan terápiával meg lehet gyógyulni! Kívánok mindenkinek mihamarabbi gyógyulást és hiszek bennetek! ❤
Egy műsorban említették a szociális fóbiát és rágugliztam, hogy mégis mi ez, mert soha nem hallottam eddig ilyenről... Gondolom ezen buzdult fel az algoritmus és dobta ki elém ezt a videót! Nos egyáltalán nincs kizárva, hogy ez (is) lehet az (egyik) bajom... Családi döntés miatt nem jártam óvodába, sőt hetedikig általánosba sem. Ez főleg apám döntése volt, így utólag belegondolva ő túltolt bizonyos dolgokat velem kapcsolatban... Emlékszem pár beszélgetésünk lényegére és ebből nagyjából az jött le, hogy nem volt valami nagy véleménye a saját apjáról, így mindent is másképp akart csinálni! Másrészt valszeg velem kapcsolatban is voltak túlzó elképzelései... Amikor 12 éves koromban meghalt és magamra maradtam anyámmal, akkor elég sok minden megváltozott... Egyrészről megszűnt anyám felett a kontroll és korlátozás nélkül tarthatott lelki terrorban... Másrészt már előtte is volt szó róla, hogy vidéken nem lévén igazán lehetőség magántanulóként folytatni, így lassan suliba kellene mennem... A dolgok akkori állása szerint nyolcadikba... De amikor a szokásos éves vizsgáim zajlottak, a történelem vizsgán teljesen lefagytam, rosszul lettem, stb. Így maradt a hetedik, így is egy évvel a normális kor előtt és ráadásul a sima általános iskolai osztályban, a hatosztályos gimi helyett... Ez ott gyakorlatilag minden bukdácsoló, magatartási problémás gyereket jelentett, hiszen mindenki más kellett a gimis létszámhoz, hiszen még mindig egy inkább nagyobb falunak mondható kisváros iskolájáról beszélünk! Így nem elég hogy otthon anyám alapállása az volt, hogy én tettem tönkre az életét a megszületésemmel és ezért bosszút áll rajtam, a suliban is én lettem a célpont! Nem csak a diákok, hanem némelyik tanár részéről is, mert azt nem tudta mindegyik feldolgozni, hogy mi az, hogy valaki két osztályt tudott le egy év alatt... Vagy hogy nem volt soha tesi, rajz és énekórája. A tesióráknál ez extrém mértéket öltött, hiszen se az agyamnak, se a testemnek nem volt halvány fogalma róla, hogy ott mit kellene csinálni, ráadásul dongalábbal születtem és azon kívül, hogy csecsemőkoromban valahogy "helyretákolták", ezzel kapcsolatban nem történt semmilyen kezelés... Persze felelések és hasonlók nagyjából a lehetetlen küldetések szintjét súrolták... Továbbá ez az időszak hozta meg a koffeinfüggőségem is... Lévén addig késő délután volt nekem tanítás, így egyik napról a másikra kellett volna a hajnali kelésre átszoknom. Úgyhogy jött a két automatás kávé/szünet, hogy valahogy ébren maradjak... De valahogy végigszenvedtem ezt a két évet, nem is rossz eredménnyel! Gondoltam én, hogy biztosan a nem épp elit iskolai környezet volt a bajom és otthonról is szerettem volna szabadulni... Így jött a gimi, direkt olyan helyre jelentkezve, hogy még véletlenül se lehessek bejárós... De itt se lett sokkal rózsásabb a helyzet... Aztán utána jött egy iskolaváltás visszafelé, ez akaratom ellenére... Majd újra egy, ez már a saját kiharcolásomból, mert túl sok volt az otthoni légkör... Majd ismételt hasonló szenvedések után az érettségi előtti nyáron, egyik napról a másikra anyám kitett otthonról, minimális cuccal... Nagykorú voltam már, így megtehette! Az érettségit már félig koleszban, félig utcán élve csináltam meg... Az addigi haveri kör le se... Egyébként sem volt se abban, se a csajozási kisérleteimben köszönönet utólag belegondolva, de ugye utólag ebben is okosabb az ember! Hiába voltak terveim ezutánra, a balszerencse, a tájékozatlanságom és pár "jóakaróm" (többek között anyám) jóvoltából minden kudarcba fulladt... Így azóta kisebb megszakításokkal hajléktalanként, testileg-lelkileg emberi roncsként élek... Ugyanannyi ideje, mint amióta a kormányunk senkit nem hagy az út szélén... Ebből nagyjából mindenki kiszámolhatja... Egy darabig próbáltam valamiféle kettős életet élni, de már társasági életet csak kellő mennyiségű alkohollal tudtam menedzselni és ugye az ilyen kettős életek problémái is rendre kiütköztek... Ugye azt lássuk be, hogy csövesek között erősen intellektuális vákuum van, no meg jó nő se nagyon akad, így próbáltam ide-oda eljárogatni a minimális pénzemmel... A végén már egy random hosszabb beszélgetés is csak úgy ment, ha volt bennem egy légkör... De ennek ellenére nem lettem alkoholista, előbb adta fel ezt a módszert a szervezetem... Most ha meginnék egy sört, visszamenőleg több órára eltűnnek az emlékeim és a másnaposság egy-másfél pokoli hetet jelent, ami alatt lábra sem tudok állni... Így ez a taktika is befuccsolt! Jelenleg inkább amennyire lehet éjszakai üzemmódban "élek", sokszor ha szembe jön valaki az utcán, inkább átmegyek a túloldalra és minden másban is a legminimálisabban próbálok emberekkel találkozni... Itt tartok jelenleg, mindenféle remény nélkül... Ezt az egészet eddig annak tudtam be, hogy nem tudom azonosítani az emberi reakciókat... Aki akar, az ver át. Egy időben rendszeresen megtaláltak a zsebtolvajok(egy okkal több, hogy kerüljem a tömegközlekedést). Ha valakivel véletlenül barátkoztam is, abban sem volt soha köszönet... Így a nem megy, akkor nem erőltetjük alapon gondoltam! Úgy voltam vele, hogy ha valaki azért tart a kutyáktól, mert nem ért hozzájuk, akkor nem ugrik random kuvaszok nyakába, hogy megsimizze! Sőt, viszonylag kevés embert tartanak pórázon és szájkosárral, így jobb nagyobb ívben kerülni...
Az én szociális fóbiám kimerül abban, hogy kellemetlen ismerkedni és utálok ismeretlen közegben szerepelni és középpontban lenni. Sokáig úgy gondoltam erre hogy le kell győznöm ezt a nyomiságomat. Részben ezért szerveztem magamnak egy nagyobb utazást teljesen egyedül hogy "meggyógyuljak". Az utazasom végén ugyan lett egy magamhoz képest extrabb önbizalmam, de a legfőbb tanulsagom, hogy megszerettem ezt a gyengeségemet és már nem átokként tekintek rá. Ettől vagyok az aki. Szóval az receptem az utazás. Persze ha súlyosabb tüneteid vannak fordulj orvoshoz :) ez csak az én személyes történetem.
Én felvagyok mindig arra készülve,hogy letámadnak. Volt 3 eset amikor teljesen random odajöttek hozzám és pofán eresztettek.Életembe nem találkoztam ezekkel az emberekkel de valahogy úgy töntöttek,hogy ők most leütnek.Ennek már 2 éve de azóta úgy megyek el mindenhova,hogy felvagyok készülve mindenre.Ez annyira bennem van,hogy amikor a haverokkal voltam és az eggyik meg akart viccelni hogy hátulról megszoritt.Ahogy hozzám ért könyökkel el törtem az órrát.Ez teljesen reflexből megy már és nem tudom irányittani.i i
borzalmas dolog az az érzés, amikor az után bújkálsz a bokrok és villanypóznák között, hogy nehogy valaki észrevegyen, és amikor meglátsz egy embert elfutsz, mintha ragadozó lenne. Ehhez még hozzájön az, hogy amikor egyedül otthon vagy, minden nagyon szuper, elhatározod, hogy mostantól önmagad leszel és nem félsz vállalni azt, aki vagy.... ez mind szép és jó, a probléma csak az, hogy amint emberek közé mész, elszáll minden önbizalmad😥 és nem viccből mondom, ajánlom az állatokkal való socialaizálódást, sokat segít!
Diagnosztizált szociális fóbiával és depresszióval küzdök, idén leszek 30 éves. Gyerekkoromtól kezdve antiszociális vagyok, ennek oka lehet az is, hogy abban a házban, ahol felnőttem, nem voltak velem egykorú gyerekek, nővérem meg 7 évvel idősebb. Szerintem már óvodában elcsesződött valami, mert sosem játszott velem senki, én meg mindig csak ültem és vártam, hogy hazamehessek, utáltam ott lenni és a többiekkel lenni, szóval onnan sem voltak barátaim. Egy idő után piszkálni kezdtek, általános iskolában ugyan ez volt, de ott fizikailag is bántottak. Az érdekes, hogy ez gimiben abbamaradt, nem voltam közel senkihez, de nem piszkáltak, a végére meg tök jól kijöttem mindenkivel. Én sosem voltam erőszakos vagy rossz, egyszerűen csak más dolgok érdekeltek. Pl emlékszem, mikor Líbiában kitört a balhé és Kadhafi menekült, aztán megölték, én épp azzal voltam elfoglalva, osztálytársak meg az aktuális Való Világgal. Szóóóóval teljesen más voltam óvodásként is, gimisként is. Na, mivel nem voltak ilyen tipikus gyerekes szociális kapcsolataim, később elég agresszív lettem, meg egyben félős is. Szóval itthon, családtagokkal simán szájaltam, volt, hogy ordibálásig ment a dolog (ez olyan huszonéves korom közepéig volt jellemző), de arra képtelen voltam, hogy lemenjek a boltba venni egy kiló kenyeret. Komolyan, míg áltam a sorban a boltban, és néztem például a felvágottakat, ezerszer elmondtam a fejemben hogy mit fogok kérni, közben izzadtam és ideges voltam, aztán mikor sorra kerültem, szemkontaktus nélkül, elhaló hangon elhadartam a betanult mondtatot. Ezen kívül folyamat azt éreztem, hogy bárhová lépek be, terem, busz, bolt, posta stb... megbámulnak, végigmérnek. Erre rátett egy lapáttal apám halála is, még befordultabb lettem. Szóval volt egy ilyan jó 10 évnyi időszak, amikor egyszerűen nem bírtam emberi interakcióba kerülni, rettegtem tőle, de mellette volt egy agresszivitás is, ami családdal szemben ment, nagy ritkán olyan emberek ellen, akiket nem éreztem magam felé fenyegetőnek. Pl. ha egy bolt előtt kolduló csöves cigit kért, simán lepattintottam, de ha egy buszon kellett volna vitatkozni valakivel az ülésért, már nem ment volna. Na ezt az egészet megfűszerezi még a depresszió, a szuicid gondolatok, a bizonytalan jövő érzése, életuntság, faszkivanság. Mi lett a vége? Doki, írt gyógyszert. Egy escitil nevű antidepit szedek, 20 mg naponta, régen szedtem helexet is (kb. mint a frontin vagy xanax), de azt elhagytam. Amit segít, hogy magabiztosabb lettem, furcsamód olyan munkám lett, amiben rendszeresen kell emberekkel kommunikálni, így már simán intézek ügyeket, kérem el a kenyeret a boltban, beszélgetek emberekkel és nem vagyok agresszív, már évek óta nincs ordibálás itthon. Szóval tényleg kurvasokat segít, viszont nem tudja kiírtani teljesen a bajaimat, így mérsékelten, de még előfordul a fóbia. Például még mindig kerülöm a szemkontaktust sok esetben, vagy bizonyos emberekkel szemben feszültebb vagyok, a depresszió meg minden hónapban előjön max egy hétre. A melót elvégzem, szerintem jól csinálom, de ugyan az van basszameg, mint oviban. Ez a "mikorl esz már vége faszooooommmm, nem akarok itt lenni, unom" érzés. De nem ez a lustaság eredetű érzés, hanem ami a mellkasodból jön. Amikor veszel egy mély levegőt és elgémberedik az összes végtagod, a mellkasod meg fáj és ott abban a pillanatban inkább szeretnél megdögölni. Szóval mindenkinek üzenem: Menjetek dokihoz, és szedjétek be a gyógyszert. Jót fog tenni, de mivel a magyar eü egy kalap szar, így a pszichiáter úgysem lát el. :D Nálam legalább is volt összesen 5 percnyi beszélgetés, aztán annyi. Háromhavonta megíratom a receptet és kész. Nincs terápia, a magándoki meg drága. Én már beletörődtem, hogy unalmas, bodlogtalan életem lesz és egyedül fogok meghalni. De erre is van egy kis enyhítő körülmény: cica. Amióta van macska, van miért hazajönni.
Régen általános iskolásként nem tudtam be illeszkedni senkihez. Voltak 1-2 barátaim de ők is el dobtak és ki utáltak pedig semmit nem tettem. Bántottak néha lelkileg, néha fizikailag. Teljesen el voltam szigetelődve féltem az emberektől és főleg attól, hogy ha beszélnem kellett tömeg előtt. Azóta el telt 2 év. Rá jöttem, hogy ha nem változtatok akkor az életem teljes romokban lesz. "Soha ne bízzak az emberekben, mindenki árt". Emiatt voltam teljesen betonbuborékban. És 11 évig tartott ez a sz*rság. Azóta sokat nőttem és sokat fejlődtem agyilag is és rá jöttem, hogy az emberek nem mind gonoszak. Azóta lettek barátaim és egy egészséges pár kapcsolatom és végre azt adom aki igazán akartam lenni. Most már az életem is boldogabb lett!
Én egyszer (kb 25 éves voltam és munkahelyen) 1 év után oldottam fel/ mertem önmagam lenni, mire azt vágták a fejemhez hogy mennyire ki nyílt a csipám. Wtf!? 2 emberrel voltam ott jóba és összesen 3 évig bírtam mert el ment mind a 2 kolléganő.
Eddig azt hittem szociális fóbiám van de nem csak félénkség. Most 19 vagyok még 13-14 éves korom körül történt,h folyamatosan jöttek a negatív élmények a suliban. Piszkált mindenki kiközösítettek szinte mindenki azt mondta rám,h biztos b.zi vagyok mert,h nagyon vékony voltam 40 kg és nem tudtam megvédeni magamat. Ez akkor nagyon rossz volt magántanulónak is kellett lennem. De most már nagyon sokat változtam 75 kg izom 1.83m hez ezért hálás vagyok azoknak akik piszkáltak lehet ha nem piszkálnak nem kezdek el edzeni. Az izom mögött magabiztosság van mert mindig a vékony embereket piszkálják és az izmosakat nem merik mert félnek tőlük.💪🏽💪🏽😇😇
Mélyen elszomorító és brutális látni ezt a sok embert, hogy milyen sokan szenvednek ettől. Az nagyon rosszul hangzik, ha azt érzem, hogy kicsit jobb, hogy nem vagyok egyedül ezzel és nem egyedül küzdök ezzel? Konkrétan ma is az történt velem, hogy a városban voltam, gondoltam veszek magamnak egy fagyit (már ez nagy elhatározás volt, hogy oda mentem kikérni), ahogy álltam ott már mögém álltak kb öten és konkrétan kezdtem rosszul lenni, izzadtam, alig kaptam levegőt és alig vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Szavakkal tényleg lehetetlenség leírni azt, hogy mennyire kimondhatatlanul rossz érzés ez. :(
Mindenki mesél, úgyhogy úgy döntöttem én is :) Szóval 7.-8.-os lehettem, amikor észrevették a barátaim, hogy nem eszem rendesen. Kérdezgettek, hogy mi a baj, megijedtek, hogy koplalok. De itt nem erről volt szó, semmi bajom a testemmel. Az igazság az, hogy rettegtem emberek előtt enni, folyamatosan azon aggódtam, hogy mekkora idiótának néznek, mennyire eszek hülyén stb. Ezt nekik sosem mondtam el, emiatt tenni se tudtak ellene. Otthon mindig egyedül ettem, általában a szobámban, ha volt itthon valaki. Ez az egész az évek alatt rosszabodott, annyira, hogy nem mertem nyilvános helyre lépni, ez köszönhető volt a covidnak is persze, hihetetlen boldog voltam, hogy nem kell emberek közé mennem. Viszont.. a szüleimmel megromlott a kapcsolatom, folyamatosan azt hajtogatták, hogy lusta vagyok és hülye, hogy nem megyek ki a házból. De nem ment, minden nap sírva fakadtam és kezdtem beleőrülni a saját gondolataimba. A szüleim mellé kényszerítettek találkákra családtagokkal miután a vírus kicsit csillapodott. Hála ég a nővérem észrevette, hogy valami itt nem oké és mondta, hogy beszéljek a szüleinkkel. Megtettem. Először NAGYON nehezen fogadták és azt mondták csak bebeszélem magamnak és túlesem rajta.. Továbbra sem javult és akkor már ők is ráébredtek a dologra. Évek óta küzdök, mostmár a család támogat teljesen, a barátaimnak is lassan megnyíltam és ők ugyan úgy szorosan fogják a kezem. Tudom, hogy nehéz, konkrét nyilvános wc-re se merek menni, inkább tartom hazáig, viszont haladok. Lassan, de biztosan. Köszönöm, ha elolvastad és a videót is köszönöm
@@tanulommagam Akkoriban arra jó volt hogy adjon is kis löketet.Volt is miért,kiért változni.Ez elég fontos!De sajnos nehéz így is.Az igazi felszabadulás még nem sikerült teljesen.
Eddig sosem gondoltam rá, hogy esetleg ilyen fóbiám lehet (sosem néztem utána mit foglal egybe). Mikor iskolába jártam mindig én voltam a csendes "gyerek". Sokszor szóbeli felelés helyett inkább az 1-est választottam, csak hogy ne kelljen kiállni az osztály elé. Utáltam iskolába járni, mert tömegközlekedéssel tudtam, csak eljutni. Mai napig rosszul érzem magam, ha tömegközlekedést kell igénybe vennem. Telefonálni idegen emberrel csak akkor merek, ha már tényleg szükséghelyzet van és nem tudom megoldani másképp. Nem merek nyitni emberek felé és inkább kerülöm a kontaktust ahol csak tudom. Éttermekben illetve nyílt helyen nem szeretek enni, mert olyankor mindig izgulok és bénázok össze-vissza és félek a többi ember reakciójától. (Még érettségi után az osztályommal voltunk egy búcsú ebéden és akkor is inkább azt választottam, hogy ott leszek viszont nem fogok enni.) A 21 évem alatt összesen 1x voltam "barátokkal" (inkább csak ismerős, mert nem érzem úgy hogy lenne 1 tényleges barátom is) "szórakozni". Ha egy idegennel kell beszélnem akkor kivétel nélkül össze-vissza hadoválok és nem tudom egymás után tenni a szavakat még akkor sem, ha a fejemben megvan a mondat. Attól félek, hogy olyan kifejezést vagy szót használok amivel megsértem őt és így inkább minél rövidebbre és valamennyire hivatalos formában próbálok beszélni. (de leginkább próbálom kerülni a verbális formát) Nagyon nehezen vettem rá magam arra is, hogy munkába álljak, hisz félek az új emberi kapcsolatoktól és a fent említett tömegközlekedéstől is tartok. Őszintén sosem volt barátnőm se a fent említettek nagy része miatt, és már beletörődtem, hogy inkább leélem egyedül az életem (sokan furcsállják, hogy egy 21 éves így dönt, és meg is értem őket) Ha itthonról el kell mennem már akkor elkezdek szédülni, vagy gyomorgörcsöt kapok. Az utcán mindig az figyelem, hogy ki néz engem és mit gondolhat rólam. Sajnos egy olyan családban élek akiknek el sem mondom, mert hülyének néznének és kiröhögnének, hogy beképzelem az egészet. Elfogadtam már ezt is és inkább hagyom őket abban a hitben, hogy egyszerűen furcsa vagyok. Feltételezem, hogy pár éve depressziós is voltam. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha én nem lennék. Mennyivel könnyebb lenne sok mindenkinek, hogy nem kell velem bajlódni. Még a családtagjaimmal is minimális szinten beszéltem. A szokottnál is jobban magamba fordultam. (öngyilkosságig sose jutnék, mert szerencsére túl gyáva lennék hozzá). Minden ismerősöm azzal jött folyamatosan, hogy miért vagyok ilyen búval baszott. (én erre mindig csak annyit válaszoltam, hogy fáradt vagyok). Amikor kilencedikes lettem nyitottunk nekem egy bankfiókot, hogy az ösztöndíjamat majd oda utalják. Na igen, de ez mind addig tartott amíg meg nem tudtam, hogy be kell menni a bankba a kártya kódját átvenni. Itt én azt mondtam, hogy nem megyek és hagyjuk inkább az egészet. Ekkor kaptam a családomtól hideget meleget, hogy mi bajom van, hisz el is visznek, csak bemegyek kijövök stb.. Iskolai versenyre sok tanár szeretett volna vinni, de ezeket mindig visszautasítottam. Ők sosem értették, hogy miért teszem ezt mivel nagyon jó vagyok abból az adott tantárgyból és bőven lenne esélyem nyerni. Orvoshoz is csak akkor megyek, ha ténylegesen beavatkozásra van szükség. Igazolásom szinte mindig úgy volt, hogy anyukám elmondta mi a bajom és ő hozta el nekem az igazolást. Az életem nagy részét a szobámban éltem eddig le, mivel a családomnak sem szeretek magamról mesélni semmit, mert ha mesélek úgy tesznek sokszor, mintha érdekelné őket, majd 1-2 nap múlva rajtam röhögnek. 5-10 perc gondolkozás után sem tudom megírni, hogy mi jelent nekem boldogságot. Nincs az életemnek olyan területe ami boldogságot jelentene.
Ötödikes koromban két évig folyamatos iskolai bántalmazásnak voltam kitéve. Nem éreztem a hatását sem akkor, sem később csupán 3-4 év múlva tudatosult bennem, hogy valami nem oké. Majdnem egy éve tudom, hogy szociális fóbia miatt szenvedem, viszont úgy voltam vele, hogy “biztosan nem, már megint beképzeled magadnak, csak neked legyen problémád? Sajnáljanak az emberek?” A speciális kategóriába tartozom, mert a családdal és a baráti körrel semmi gondom nincs olyankor “confident” vagyok, viszont egyedül akár a városban, akár ismeretlen helyen, boltban, buszon elfog a rettegés, hogy “biztos koszos a nadrágod, azért nézett rád olyan furán a néni” , “hülyén állsz, rossz helyen van a kezed” , “mit gondolhat rólam, hogy x dolgot tettem?” és még sok ilyen. Nehezen nyílok meg az emberek felé a folyamatos rettegés, megfelelési kényszer és túl gondolás miatt. Azt tudom tanácsolni az embereknek, hogy igenis törődjenek a mentális jólétükkel, hiába nem nagy “divat” errefele. Csessze meg az ( már bocsánat!), aki lerendez annyival , hogy “majd kinövöd” , “mi az, hogy nem tudsz szóban felelni?” , “majd elmúlik”. Ez nem így működik, aztán még később rájön az illető, hogy “tényleg bajod volt akkor…és mostmár mindegy..” higgyetek magatoknak, megtudjátok csinálni! Apránként menekülök az árnyék elől és segítséggel sokkal jobb. Ne engedjétek, hogy más elhitesse veletek, hogy senkik vagytok, hogy nem vagytok méltók arra, hogy barátaitok legyenek, hogy legyél megtisztelve, ha valaki szól hozzád. Nem! Mindenki értékes, aki pedig más életét teszi pokollá, csak sajnálni tudom, mert akkora háborút vív fejben, hogy csak na. Előbb tedd magad rendbe és utána ossz ki másokat :) Köszönöm, ha elolvastad, legyen szép napod!
Jelentős negatív hatással van ránk a másik ember. XD Mindig van alapja a félelemnek. Egyszerűen önző seggfejek vagyunk, akik a mikroagresszió számos formáját alkalmazzák, napi rutinunk része. A nyugis egyedüllétnél nincs is jobb. :D Egyébként nagyon egyszerűen legyőzhető a szociális fóbia, nekem segített, amikor rájöttem, hogy mindenki halandó és gyors reakcióm esetén én jövök ki élve a szorult helyzetből. Halandók vagyunk. Igen. Az is, akitől félsz.
Évek óta küzdök ezzel a jelenséggel én is...a covid időszak alatt ez csak mégintezivebbé vált. Mindigis gyűlöltem a nagy tömeget, a bevásárlás is sokszor gondot okoz. Korona alatt maszkban, sokszor azt éreztem mintha ott sem lennék, igy az valamilyen szinten segitett. A legroszabb az amikor ügyeket kell intézni legyen ez akár személyesen vagy telefonon...napokkal elötte 100 féle fajta módon lejátszom magmban az adott párbeszédet és amikor már élesben megy egyszerüen nem találom a szavakat...lever a viz, remegek és sokszor összefüggéstelenűl beszélek ilyenkor.... Ügyfélszolgálatosként dolgozom már 7 éve. Napi 150 kimenő hivást lebonyolitok és szinte minden reggel gyomorgörcsel ülök le a gép elé. Nap közben ez persze utána enyhül de sokszor nehéz igy elinditani egy munkanapot. A férjem az egyetlen ember akinek nyiltan el mertem mindezt mondani. Bár nem igazán érti mi az ami mindezt kiváltja ( hozzáteszem - még én magam sem tudom mitől alakúlt ez ki ) próbál támogatni azzal, hogy a legtöbb helyre elkisér. Nem tudom más hogy van ezzel de nekem segit ha van velem egy közeli ismerős vagy családtag. Jó hogy ilyen témában is készült videó, sosem néztem ennek mélyebben utána mivel azt hittem csak én vagyok ennyire életképtelen és meglepett, hogy ennyien vagyunk akik ezzel élnek...Kitartást kivánok minden sorstársamnak!!
WÁÁÁ! Nagyon jó videó volt ez is! De hiányoltam belőle két dolgot, amire még két mondatot lehetett volna szánni. (Természetesen azért, mert engem érdekel, de szerintem nem csak engem. :) ) Az egyik, hogy a szülői oldalt jobban kifejtsd, hogy én mint szülő mit tehetek azért, hogy ne vigyem ebbe bele a gyereket. A másik pedig, hogy mint barát, mit tudok segíteni. Ez mondjuk lehet, hogy nagyobb téma, de jó lenne nem csak kukán állni ilyenkor. Vagy lehetőség szerint kirángatni az embert a szituációból. :/
Én is ezzel küzdök. Mindenre kihat az életemben. Tanulásban, a családi és párkapcsolati életemben, a hétköznapokban mindenhol. Néha még a saját kertembe is félekkimenni. Egy telefinálással vagy levél írással is van hogy heteket várok. Szociális események előtt is már egy héttel szorongok. Aztán gyakran annyira zavarban vagyok hogy valóban kellemetlen helyzetve hozom magam mert olyat ejtek ki a számon amit nem kellett volna vagy csinálok vmi furát. Vagy volt hogy elfelejtettem köszönni mikor a témavezető tanátommal konzultáltam mert annyira féltem. 25 éves vagyok. Már annyira meggátol az életben hogy eljutottam oda hogy terápiára akarok vele járni. De nekem ez is ijeztő ezért lassan haladok ezzel is. De mostanra már a környezetemmel is megbeszéltem es elfogadják hogy nekem segítség kell. Nekik is rossz így meg nekem is.
Nekem is van ehhez hasonló kis történetem, ami az alábbi lenne: Én a suliban nem szoktam az osztálytársaimmal sem annyira beszélgetni, kivéve egy-kettóvel, és vannak olyan emberek, akikre rá se tudok nézni, mert félek a reakciójuktól, és ez engem nagyon a mélybe sodor, úgymondottan, mert szomorú vagyok, hogy nem szólnak hozzám, és én sem hozzájuk. Kivéve az a két ember szól hozzám, akivel amúgyis szoktam társalogni. + Nem szeretem a mostani iskolámat, mivel olyan gyerekek vesznek körül, akik rossz előérzetet hozznak elő belőlem, és tisztára szarul érzem magam. Nem vagyok megőrűlve ezekért az új ruhamárkákért, cipőkért, stb... Nekik errol szol az "eletuk"... Hu de nagy cucc, egy Jordan.... Tehat en ezt nem ertem.... Ezek miatt telnek szarul a napjaim, és hogy nincsenek olyan barátaim, akiket érdekelne, egyáltalán meghallgatnák, vagy bármi... Ahjjj... Baromi rossz érzés... Tisztára máshogy kezelnek, szinte látszik rajtuk... Ja, egyébként 13 éves vagyok, idén leszek 14, és hát a suli nekem rossz érzést hoz belolem elo.... Aki kommentalna valamit emelle, azt szivesen meghallgatom!
Szerintem nekem van ilyen fóbiám, csak kiléptem a komfortzónámból (pincérkedni kezdtem😂) és szerencsére enyhült a dolog.... viszont hosszú út volt telisteli gyomorgörcsökkel, remegésekkel stb. 😅😅 néha még most is félek és nem győzöm magam nyugtatni. Viszont az irónikus, hogy minél többet találkozom emberekkel annál jobban átmegy és elmúlik hosszútávra.
Kössz a videót, régóta tudtam hogy van valami bajom, de most már tudom hogy én ilyen fóbiában "szenvedek". Nem nagyon szeretek tömegbe/társaságba menni mert azt hiszem mindenki engem néz, meg hogy csúfolnak? meg általánosba mindig leghátul ültem és mikor felelni kellet szóba vagy verset mondani na az egy nagyon kemény valami volt. Nem voltam szar tanuló sőt én voltam a legjobb tanuló az osztályba, szóval nem hátráltatott a tanulásba (tanulni egyedül tanultam OTTHON!!). Meg olyan is volt nagyon sokszor, mikor a tanár kérdez kérdéseket és aki tudja a választ kap piros pontot, és én mindig tudtam csak nem mertem szólni se jelentkezni semmi, mindig a padtársamnak súgtam oda és ő meg is kapta, persze volt olyan alkalom mikor a padtársam elmondta hogy én mondtam neki de mind1.... vannak ilyen sztorik!!
Rettegek munkába járni. Sajnos, már több munkahelyet kipróbáltam, mindenütt ugyanaz volt a baj. Sőt, a suliban is, anno. Nem tűröm az embereket, főleg, ha minden nap ugyanazokkal kell lennem. És már, tudom, hogy milyenek. Nincs erre segítség, évek óta ezzel harcolok. Ismerek több embert is ezzel a problémával. Annyit tudok, hogy gyerekkorban gyökerezik, beveltetés, családi alapok. Ha ott gond volt, felnőttkorban is az lesz. Gyengébb görcsoldót szoktam szedni, ha érzem, hogy rámtör a félelem, izgulás. Antidepresszáns nem akarok szedni. Szóval, valószinűleg egész életemben rettegni fogok.... vagy elfogadom, vagy...
Nekem a legrosszabb velejárója az a leblokkolás, a gondolatlanság volt. Tehát hiába készültem fel egy helyzetre, ha közbejött a szorongás, akkor egyszerűen nem jutott eszembe semmi, hogy mit lehet mondani, és végül már azt sem mertem kimondani, amit esetleg tudtam/szerettem volna... iskolai felelések szörnyű élmények voltak mind, de kényszerítve van rá az ember. Egy állásinterjú pedig teljesen halál, már ha eljut a szoc.fóbiás odáig, hogy fel meri venni a telefont, mikor behívnák 😅 Amúgy abszolút kezelhetőnek tartom a tapasztalataim szerint. Bár kell hozzá legalább 10 év tanulás és vértizzadós küzdelem. Fokozatosság a legfontosabb része, a sokkterápia csak ront a helyzeten. És érdemes nem csak tapasztalati úton megszerezni a szociális tudást... Persze gagyi, mert ezeket nem lehet igazán könyvből tanulni, de vannak olyan alap dolgok, amik egyszerűen működnek. Sok ilyenről volt szó már itt Attis csatornáján is, pl ilyen a testbeszéd témaköre. Vagy egyszerűen egy beszélgetés során a tabutémák kerülése, vagy pl egy beszélgetés irányítása nyitott kérdésekkel... stb. nagyon sokrétű dolog, amihez sok év gyakorlatára lesz szükség, hogy elérje egy szoc.fóbiás, hogy ne szorongjon egy kis beszélgetéstől, vagy bele merjen menni legalább egyszerű társas helyzetekbe... tehát nem kell ilyen bájcseverésző bajnoknak, sem előadóművésznek lenni, de a hétköznapi életvitelt akadályozó dolgokon túl kell lépni, különben örök pokol marad az élet. Tehát a sok tanulás is nem lesz egy biztos módszer, és nem működik mindig, de ad egy pici előnyt, ha ez ember elő tud húzni a „farzsebéből” pár sablont, ami megindíthatja a dolgokat, és segít feloldódni, fejlődni. Nagyon hosszú az út, hiszen kb minden szoc.fóbiás arról a szintről indul, hogy nem mer egyedül boltba menni se, én még anonim sem mertem írni fórumokra sokáig. Szóval normális életet csinálni ilyen helyzetből szinte lehetetlen, de elfogadhatót még lehet.
Tehat akkor ebbol az egeszbol soha nem lehet kijonni, aki ezzel kuzd soha nem tudd majd kiteljesedni a szabad onmaga lenni? Marmint h te biztos vagy ebben, vagy te mar ugy vagy vele h belefaradtal a sok probalkozasba s elfogadtad a jelenlegi helyzeted s ugy vagy vele h engem mar nem erdekel nekem igy jo ennel jobb mar ugy se lesz.
@@uristencsaknemhedmin1125 inkább csak úgy, hogy most elértem egy szintet, amiben nagyon sok dolog kezeljető már. Az időm véges, és választanom kell, hogy mivel foglalkozok. Más dolgokkal foglalkozni pedig többet ad hozzá, több hasznot hajt az életembe (hosszú távon is), minthogy leküzdjem a szociális fóbia maradékait. Tehát nem akadályozó annyira, hogy teljes életet éljek. Vannak maradványai, de nem annyira kellemetlen, mint sok más dolog akár a mindennapokban.
Szociális fóbiám és 'mutizmusom van' (mutista vagyok) szerintem egyre több ilyen ember él ezzel a "betegséggel" (de nagyon ritka) ezért jó/hasznos lenne ha csinálnál erről is egy ilyen videót, és más mentális betegségekről is, (nagyon hasznosak a videóid, sokat lehet/szeretek tanulni a videóidból)😁
Én nagyon határeset vagyok szerintem, mert a fizikai tüneteket produkálom például egy terv előadása közben és előtt, viszont én tudtam az évek alatt fejlődni. Általában az iskolában jön elő nálam ez a szorongás, vagy ha meg kell szólalnom több ember előtt és hivatalosan vagy tétje van annak. Érdekes az is, hogy engem pont 12 évesen ért ilyen trauma, amely miatt még visszahúzódóbb és teljesen zárkózott lettem, de azóta már rengeteget fejlődtem, barátaim is vannak és élettársam is. De például ha sportolok, akkor nem érzem ezt a szorongást, szimplán csak izgulok, ami még javít is a teljesítményemen a versenyeken. Szóval nem tudnám eldönteni, hogy mekkora a baj nálam, viszont folyamatosan küzdök ellene és építem a saját önbizalmam is, már 10 éve.😊 Nálam bevált ez a dolog, hogy mindig csak kicsit lépek ki a komfortzónámból, aztán ahoz már hozzászokok, és léphetek tovább a célom eléréséig!☺️
Itt is az a baj, hogy az emberek nem képesek leszarni, hogy mit gondolnak mások! Magasról tojni kell rá, csak magaddal foglalkozz ne azzal, hogy mások mit gondolnak rólad!
Hm. Erősen úgy gondolom, hogy szociális fóbiával szenvedtem és még szenvedek is. Én ezt arra vezetem vissza, hogy híján voltam a társasági életnek tini éveim alatt, mert nem volt meg az az anyagi hátterem, hogy ki tudjak akárcsak menni meginni 5 deci bármit a barátokkal. Emiatt otthon maradtam filmezni, sorozatozni, stb és elszigetelődtem. Ez oda vezetett, hogy nem tudtam hogy kell emberekkel interakcióba lépni, nem tudtam hogy kell megszólítani, bemutatkozni és nagyon hülyének éreztem magam ha olyan hibákat vétettem, ami mások számára alapvető. Most ritkábban fordul elő, hogy egyszerűbb szituációkban bepánikolok. Belekényszerítettem magam helyezetekbe, amiktől fejlődök. Beiratkoztam oktatási intézménybe, ahol nem ismerek senkit, stb. Félni szoktam hol, hogyan kellene ülni valahol, odasétálni asztalhoz elvenni bármit, kérdezni emberektől. Inkább tettem magam számára kellemetlenné helyzeteket, mintsem cselekedjek. Tegyük fel egy asztalnál 6-an ülhetnek (3-3) és én pont 2 ember közé kerültem az egyik oldalon. Fogalmam sincs hogyan kellene onnan felállnom, majd oda visszamennem ha netán pisilnem kellene menni. Inkább szenvednék addig, hogy az már fáj, mintsem én felálljak két ember között . Ez és ehhez hasonló helyzetek javuló félben vannak, amióta rendszeresen járok társaságba és megtapasztaltam, hogy az emberek nem is ijesztőek és teljesen barátságosak és nem figyelnek rám annyira, mint amennyire én azt gondolom/érzem.
Engem verbális abúzus taszított teljesen bele, amit 4 évig folyamatosan kaptam. Mindennap egy rémálom volt bemenni az iskolába. A bemutatkozás maga hatalmas stresszt jelentett. Utána teljesen kivontam magam a szociális térből, például iskolákat levelezőn végeztem. Amikor megpróbáltam nappali képzésen akkor elbuktam, mert nem bírtam a terhet ami ezzel jár, így ott hagytam. A mai napig szenvedek vele, nekem betegséget is vonzott be és depressziós is lettem, szóval ahogy előttem is írták, ez teljesen letudja uralni az életed.
Olyan 10 évig volt szociális fóbiám, hatalmas erő volt leküzdeni. Sosem kértem szakember segítségét, saját erőmből, fokozatosan kis lépésekkel gyógyultam meg és ma már normális emberként funkcionálok... Viszont a szociális képességeim úgy megromlottak, hogy mai napig képtelen vagyok kapcsolatokat kialakítani. Nem félek, egyszerüen csak nem tudom hogyan kell viselkedni mert kimaradt az életemből. Nincs egy barátom sem.
Szerintem nekem van szociális fóbiám (nem mondta szakember, úgyhogy nem biztos). A tünetek ekte utalnak rá. Nagyon félek az emberektől, az ismerkedéstől és semmi érdeklődésem sincs iránta. Mindig is ilyen voltam. Szégyenlem, de ez van, 18 éves vagyok és életemben EGYSZER sem volt olyan, hogy önszántamból elhagytam volna a házat és elakartam menni ide-oda. Nincsenek barátaim és akik viszont azok lettek kisebb koromban azokkal már nem tartom a kapcsolatot (inaktív barátok). Nem egyszer hívtak el, hogy menjek velük, de... nem mentem. Nem mertem. Halálosan félek az ide-oda elmenéstől és érdeklődésem sincs iránta. Nem szeretek a másikkal beszélgetni, mert ha eljön egy olyan téma amihez nem értek, vagy kéne hozzá értenem, de nem értek hozzá és akkor van az a kínos csend, áh, rosszabb, mintha agyonvernének. Keveset szoktam beszélni, megkérdezték már párszor, hogy miért nem beszélgetek, meg nem-e érzem magam magányosan, mondtam, hogy nem. Ha beszélgetek is, akkor általában remeg a hangom, halkan beszélek és rettenetesen vigyázok a szavaimra. A telefonos beszélgetéstől és a voice chat-től is félek (pl. discord-on való beszélgetés). Egyszerűen KÉPTELEN vagyok rá. Egyszerűen nem megy, hát halálosan félek. Egyedüli kommunikációs mód, mi megy az írásos formában, és családtaggal való beszélgetés megy. Egyedül velük, de velük sem néha. Ritkán sikerül normálisan beszélgetnem egy nem-családtag emberrel (akkor is én vagyok inkább a hallgatag), de az is csak akkor megy, ha olyan emberrel beszélgetek, aki még egyszer sem bántott, vagy szólt rám egy rossz szót. Bármennyire közel is vagy hozzám, egy rossz mondat és mindet letudod rombolni (még akkor is, ha viccből mondod), tőled is félni fogok és nem akarok megszólalni. Mondom, hiába tettél értem bármennyi jót, egy rossz szó és összetörsz. Úgy összességében utálom magam, nem vagyok képes elfogadni, hogy ilyen vagyok, ilyen "selejtes", "más", "tugyimutyi", "életképtelen" vagyok. Utálom magam, minden porcikámat, mint testileg, szellemileg és mentálisan. Sokszor öngyilkos akartam lenni, főleg, ha összetörtek és még terveim is voltak rá, de sose mertem, 2 valami tartott vissza. Az egyik a fizikai fájdalom. A fizikai fájdalom az egyik legnagyobb félelmem, tudom, hogy az öngyilkosság fáj, ezért sose mertem megtenni. A másik azok a szelíd csirkéim. Van sok szelíd csirkém, kik nagyon szeretnek, okosak, különlegesek és egyáltalán nem olyanok, ahogy emberek beállítják őket, hogy hülyék meg semmi más csak kaja. Sose szóltak rám egy szót se és rettenetesen megbízok bennük. Sose mertem különösen segítséget kérni családtagtól, sose mondtam, hogy "hé, valami nincs rendben a fejemmel, menjünk el orvoshoz", de már utalgattam rá, hogy lehetséges van ilyen mentális zavarom, mit úgy hívnak, hogy szociális fóbia, meg mondtam pár tünetet. Mindig azt dobták a fejemhez, hogy csak szégyenlős vagyok, ki kell nőnöm, le kell vetkőznöm, meg menj már oda azt beszélgess vele stb. és soha nem mentünk el orvoshoz ezzel (amúgy sincs rá pénz) Pl. azt is utálom ha levideóznak, vagy fotóznak, utálom a kinézetemet. Sokszor bámulom magam a tükörben és nem vagyok képes elfogadni, ahogy kinézek. Sokat rontott ez a szociális fóbia az életemben. Nincsenek kapcsolataim, beszédképességem, önbecsülésem, hiányosak a tudásaim, nincs bátorságom, nincs vágyam a kiruccanásra, jobban félek az éléstől, mint a haláltól stb. Huh. Most így összefoglalva és visszaolvasva nagyon úgy érzem ez egy nagyon komoly probléma. De nem fogok ellene tenni, mert nagyon félek és képtelen vagyok. De próbálok még utalgatni a családtagjaimnak, hogy valószínűleg valami nagyon nem okés velem, többet nem tudok tenni. Mit kifelejtettem még a szövegből, hogy extrém módon szégyenlős vagyok testileg, de még állatok előtt is. Múltkor levetkőztem fürdéshez és a macska nézett közben engem és egyszerűen nem voltam képes elviselni, ahogy figyeli az utált testemet, muszáj volt kivinnem a fürdőszobából.
Énis ugyanígy vagyok ezzel😥😥 És mivel ez a probléma engem nagyon aggaszt, ezért gyakran stressz alakul ki bennem, ami jelentősen állít a dopaminszintemen, amit meg már szerintem lehet tudni, hogy mihez vezet (őrülten nagy tiktok coinok adományozásához), amitől nagyon felizgulok és örülni kezdek, de csak egy nagyon rövid ideig. Több mint 50.000FT adományozás után elhatároztam, hogy bontom a szerződést az otp bankkal és a krétában a szüleim bankszámlaszámára állítom át az ösztöndíjat, amelyet minden hónap végén ki kell nekik fizetni nekem készpénzben. Én mostantól csak akkor nyugszom meg, ha a kezemben fogom a pénzt és nincsen fent az interneten veszélynek kitéve egy lehúzó bankban. Nekem azért van szociális fóbiám, mert 10 éve járok oktatási izntézménybe és idáig egyszer se volt barátom, mivel egyszerűen nem mertem kezdeményezni. Az a durva, hogy a szociális fóbiám miatt + ez a nagyon sok néven nevezhető önkielégítés miatt már 25 alkalommal tettem kísérletett arra, hogy leugrok az annahegyi-kilátóról, ebből 21 alkalommal sikerült a kilátó aljáig és 2 alkalommal a kilátó tetejéig eljutnom. Bárcsak sikerülne egyszer az életben egy olyan barátot szereznem, aki hasonlít hozzám és szereti az informatikát és elektrotechnikát😥😥 Ez minden álmom. Egy csomószor álmodom azt, hogy az interneten szerzek egy barátot, akivel mindig összefutok a kálvin térnél, majd elmegyünk a könyvtárba tanulni + megcsinálni a háziainkat és nap végén, pedig videót vagy podcastot készítünk, úgy, hogy elértük a százezer feliratkozót😭😭
@@computerchannel3624 Szia! Rengeteget fejlődtem ez a komment óta. Barátom azóta is csak egy lett, egy 44 éves nő(én 19 vagyok), apa barátja is, de vele csak nagyon ritkán tudok találkozni. Most ismerkedek interneten egy lánnyal, aki most eléggé segít depresszióm és a magányom ellen. Te is tudsz változni, de gyökeresen mindig ugyan az maradsz. Elkezdtem változni, mert november 5.-én megláttam egy hozzám nagyon hasonló srácot, de képtelen voltam bármit is kezdeményezni nála. Csak néztem és ámúltam, hogy ő egy barát potenciál és lehetne egy szép életünk, mint jó barátok. Ahogy telt az idő egyre rosszabbul voltam, mert képtelen voltam megszólítani, egyre erősödöttek bennem a csúnya gondolatok. Januárban valamikor 1x csak elszakadt a cérna és úgy döntöttem, hogy megszólítom. Nagyon keveden beszéltünk, mind a kette elvörösödtünk és kicsit rosszul éreztem magam meg ő is. Annyit mondtam neki, hogy "te nagyon szimpatikus vagy" ő meg mondani akart szerintem sok dolgot, mert furcsa hangolat adott ki nagyon halkan, de végül csak annyit mondott: "Nem tudom, hogy mit mondjak". Ez volt a legutolsó dolog, amit valaha mondott nekem. 1 héttel később megszólítottam, de az 1 hét alatt azt vettem észre, hogy elkerül. Végül amikor másodjára megszólítottam rámnézett, és hamar eliszkolt. Fájt. Otthagyott. Itt mgé rosszabbul lettem, nagyon rosszul. Pár nappal később volt egy harmadik próblákozásom, sikertelen, szintén ott hagyott. Össze voltam törve, teljesen. Többször is öngyilkos akartam lenni, de nem tettem meg a családom miatt, én begyógyszereztem volna magam. És egészen tanév végéig minden nap láttam őt fájó szívvel, hogy mi hasonlítunk, de míg ő egyedül van én magányos vagyok. Viszont ez idő alatt lehet depressziós lettem és még mindig nagyon fáj, azóta is de folyamatosan fejlődtem és fejlődök, már nagyon jó vagyok a régi énhez képest, hihetetlenül jó, minden téren javultam. Ez a valaki, már nincs az életemben, a sulimban már nem folytatja a tanulmányait, és nagyon hiányzik. De nem értem. Egy ember, aki leszar, esélyt sem adott, majdnem öngyilkos lettem miatta hiányzik. De mégis miért? Mert kinyitotta a börtönöm ajtaját és szabad lettem. Már majdnem teljesen normálisan funkcionálok, rettenetesen nagyon fejlődtem minden téren, megszabadultam a számítógép függőségemtől, és tényleg, más vagyok. De sajna ő nem jön velem a szép jövőbe, a sötét múltból. Van esély, hidd el. De ezen TE tudsz változtatni. Vagy valakinek el kell indítania benned a változást. Nekem el lett indítva a változás más által és megsérültem nagyon csúnyán, viszont a pszichológus fogta a kezemet és rávezetett a helyes útra, míg én voltam az aki sétált, én csináltam ezt magamnak. A pszichológus vezetett, én csináltam. A jelenlegi én fantasztikus, én lennék a tökéletes fiú, mert szinte minden megvan bennem ami egy normális embernek kell, az a gond még az élet pár területén hanyatlok, de javulni fogok. Azt monda a pszichológus örökre visszahúzódó maradok, de megtanulhatom kezelni és vele élni, szintén a depresszióval. A kommented alapján te egy rettenetesen intelligens embernek bizonyulsz, akiben megvan a változás potenciálja, megtudod csinálni, hidd el! Csak idő. Minden idő. Ha én megtudtam, akkor te is megtudod. 😇💜
@@D3STRUCTOR_ Köszönöm a biztatást! Csodállak, hogy elvostatad ezt a hosszú kommentemet és még válaszoltál is😅. Egyébként, ha egy nap nagyon sokat youtube-oznál, mint ahogy én akkor azt javaslom, hogy válassz ki 1 napra ízlés szerint (5 videónál nem több youtube videót és töltsd le egy pendrive-ra). És miután megnézted az 5 youtube videót, akkor azon a napon több videót nem nézhetsz. Eztáltal sokkal kevesebb inger fog téged érni 1 nap és így lecsökken a stressz szinted is, és így ha te is szevedsz az önkielégítéssel, akkor az önkielégítésre való vágy is csökken. Egyébként ha te szoktál önkielégíteni és küzdesz azért, hogy leszokj róla, akkor szerencsére tudok adni neked 2 rövid, de nehezen betartható tanácsot: 1. Kerüld a pornográfiát. A pornográf tartalmak fokozhatják a vágyadat maszturbálni. Ha abbahagyni akarsz, akkor kerüld el a pornófilmeket, képeket és weboldalakat. Ha tudsz egy akadályt állítani magad és a pornográfia közé, az segíthet megtörni a szokásodat. Például használhatsz szűrőket az elektronikus eszközeiden, amelyek blokkolják bizonyos típusú tartalmakat, mint például a pornográf anyagok. Bár ezeket az oldalakat fel lehet oldani, de ha időbe telik ezt megtenni, akkor lehetőséged van visszaszerezni az irányítást az impulzusaid felett és elmúlni hagyni a késztetést. 2. Maradj aktív. Hasznos lehet olyan tevékenységeket találni, amelyek lefoglalják az idődet és nem váltanak ki benned vágyat maszturbálni. Keress olyan elfoglaltságokat, amelyek megnyugtatnak, lekötnek vagy izgalomba hoznak téged. Például sportolhatsz, meditálhatsz, jógázhatasz, tanulhatsz egy új hobbit vagy készséget, mint például egy hangszeren játszani vagy egy új sportot kipróbálni. Célokat is tűzhetsz ki magad elé, amelyek átirányítják az energiádat és izgalmat és elégedettséget adnak neked. Az is segíthet, ha megfigyeled, hogy mikor van a legnagyobb kedved maszturbálni és más tevékenységeket tervezel arra az időre. Remélem tudtam valamiben ma segíteni neked😊😊
@@D3STRUCTOR_ Akkor ez azt jelenti, hogy nem szenvedsz vele és sikerült leszoknod róla? Ha sikerült, akkor megtudnád osztani, hogy te hogyan lábaltál ki belőle?
Azt hiszem 13 éves korom körül kezdődött el és jó darabig tartott is nálam a szociális fóbia elég durva tünetekkel. Még az igazgatónő is berendelt egyszer magához , hogy hiába vannak jó jegyeim ha szociálisan nem tudok alkamazkodni akkor semmit sem érek. Ez akkor volt mikor visszaléptem egy tanulmányi versenyből. Ott hagytam a csapatom mert egyszerűen hetekig pánikoltam rettegtem a többi testi tünetről nem is beszélve. 20 éves korom körül kezdett javulni a helyzet mikor találtam egy animés közösséget akik befogadtak de az igazi gyógyulást maga a rákényszerítő tényezők hozták. Nagyon kellett a pénz és máshol nem tudtam elhelyezkedni csak a McDonaldsban gyorsan. A konyhán még nem volt gond. Viszont mikor kikerültem a pénztárba egy rémálom volt. Rengeteg különféle emberhez kellett szóljak. Első két alkalommal pánik rohamom lett. De végül hogy ne rúgjanak ki igyekeztem összeszedni magam. Nagyon nehéz volt de aztán idővel könnyebb. Azóta 7 év telt el és máshol dolgozom pultban. Már nem jelent gondot a kiszolgálás. Bár bevallom még mindig azt szeretem ha otthon lehetek békében és nyugalomban tolhatom a gamet vagy a sorozatokat. :)
Betegesen rettegek attól ha egy társaságban rám terelődik a téma ,vagy ha kérdeznek tőlem valamit és körülöttem minden szempár engem figyel , várva a választ . Sajnos ilyenkor nem tudom kifejezni magam normálisan ,mindig gyomorgörcs tör rám és nagyon ver a szívem,a kéz remegés ről nem is beszélve. De amúgy szeretnek az emberek még akkor is ha csendes vagyok és keveset beszélek ez miatt .
A videó megnézése után elmentem egy szakértőhöz és kiderült hogy ezzel küzdök.....1-2 hete egy találkozószerű helyen voltam (Nem önszántamból mentem) és egy csomó velem egykorú ember volt, én pedig végig rosszul voltam, próbáltam kerülni a szemkontaktust, próbáltam felvívni az egyetlen barátomat hogy jöjjön értem..... Elkülönültem mindenkitől és mindentől..... 7 éve titkolom hogy mikor mit érzek, de mikor ez kiderült, rájöttem hogy lehet segítséget kérni.....
@@kibernanit ez sem mentális betegség. A cociális pszichológia nem használ stigmákat. Mivel az egyén ezzel a tulajdonsággal is teljes életet élhet így a megbélyegzése tudományosan nem helyénvaló. A kedves kérdező pedig simán lehet, hogy ebben szenved mivel ez a jelenség is érzések eredménye 😊
@@antaljanos5430 Ez nem szakmai beszélgetés, szóval ez csak értelmetlen kötekedés. De csak a kedvedért megnéztem, és a Wikipédia is pszichiátriai betegségként hivatkozik rá. Meg még tucatnyi oldalon megtalálod a betegség szót, ami ilyesmivel foglalkozik... Mondjuk azt sem sikerült megértened, amit írtam. Nem a szociális fóbia a "csak", fordított a reláció, az a súlyos, az introvertáltság magában nem probléma. Ennyit mondtam.
@@kibernanit az, hogy miként hivatkoznak vagy tekintenek rá, döntés kérdése. Jelenleg a tendenciák afelé mutatnak, hogy a betegségekről szándékosan leveszik a "bélyeget". A neurodivergens sza...kodás is erről szól. Itt is lehetetlen obkektíven meghatározni, hogy ki beteg és ki nem, ha a kategóriákat és az ideológiai irányaiknak megfelelően váltogatják a nagy tudósok. De ez nem meglepő ha valaki magát xy képzeli az sem betegség 🤣
Na most már tényleg nem tudom mi van velem. Eddig úgy gondoltam, hogy csak önbizalom hiányos vagyok, de most már nem tudom biztosan. Úgy két-három éve kezdődött (16 vagyok) amikor elkezdem azt, hogy ha anya elküldöt az 50 méterre lévő kisboltba akkor is felvetem a legjobb ruhám megfésülködtem és csak így indultam el. Suliban rettegtek attól, hogy mit gondolnak rólam. Például mondok valamit és én azt gondoltam, hogy vicces lesz a másik embernek, de ő nem nevetett és még 2 hónap múlva is stresszeltem amikor eszembe jutott. Apával sokszor beszéltem és ő sem szereti a társaságot meg az ilyen helyzeteket így ő valamilyen szinten megért. Anya viszont aki teljesmértekben olyan mint én kevés barátja volt/ van, félt mások véleményétől (még apa nem) ő mégis akármikor szóba hozom azt, hogy nem bírom a társaságot csak anyit mond, hogy "Jaj ne légy már ilyen." Nemrég meghalt az egyik macskánk és amikor suliba mentem rendesen hányingerem volt az emberektől csak a barátnőm társaságában éreztem magam jól. Anya reakciója a szokásos volt, apának pedig nem beszéltem róla mert ő nagyon maximalista minden helyzetben és mindenkivel szemben, szóval nem igazán merek vele a gyengeségeimről beszélni. Igazság szerint 1-8-ig csak azért tanultam, hogy ne kiabáljon velem apa mert neki még a 4 is rossz volt. Most már találtam célt és már nem érdekel anyira ha apa kiabál, de azért rosszul esik hogy nem hisz a saját lányában. Amúgy ami a kommunikációt illeti telefonon utálok beszélni mert nem látom az illetőt ilyenkor azért, hogy ne stresszljek sétálni szoktam. Azt is utálom ha mögöttem van akihez beszélek. Ha messengeren vagy bármilyen más chatfelületen beszélek akor túl gondolom a dolgokat abból hogy Jaj de jó, alig várom az lesz hogy Oké. Még ha a családtagokkal beszélek is. Személyesen a legjobb viszont ha egy olyan személlyel kell beszélnem akivel nem tudok jól kommunikálni akkor dadogok, hiába gondolom végig előtte 3x amit mondani fogok. Ami pedig ezt a szorongást illeti most is félek ezt közzéteni, hogy mások mit gondolhatnak majd.
Még hozzáfűznék anyit, hogy a suliban amíg a többiek közbevágnak és felállnak óra közben én még a vére se mentem ki soha. Amikor van egy feladat és van mondjuk a, b és c válasz leírom a b-t amikor a tanár kérdez én elbizonytalanodom és mondom a c választ, majd kiderül, hogy a b volt a helyes. Ha nem kérdeznek nem szólalok meg. Szorgalmas tanuló vagyok, de volt már olyan, hogy a tanár az egész osztályt kérdezte (senki nem válaszolt) nekem a nyelvemen volt, de nem mondam és az volt a jó válasz. Egyszerűen félek az ilyen helyzetekben és feltünt, hogy csak azokkal szemben akikkel kénytelen vagyok minden nap találkozni. Ha van egy előadás mondjuk 20 idegen ember előt stresszelek addig míg el nem kezdek beszélni utána megy, de ha osztálytársaim elött akkor kezdek el stresszelni amikor megszólalok. És félek, hogy elrontom. Az a fiú aki tetszik az osztálytársam nagyon kedves és kijelenthetem, hogy ahoz képest, hogy még csak barátok se vagyunk soha egy barátom se (a mostani egyetlen barátnőmet leszámitva) senki nem törödöt velem enyire ő segített egy kicsit, de ha csak ketten vagyunk akkor dadogok ha van ott egy harmadik személy akivel jóban vagyok akor viszont nagyon jól eltudunk beszélgetni. Az emberi kapcsolataim amúgy kevés van, van egy barátnőm, a családom, a szüleim barátai, párkapcsolatom nincs nem is volt és van néhány osztálytársam akivel időnkét beszélgetek és enyi. Örülnék ha más lenne a helyzet szeretnék több barátot, elmenni egy buliba (ahol nincs nagy tömeg csak olyan kicsi jelentéktelen) meg hasonló. Amikor boltba megyek utálok ismeretlen helyre egyedül menni. Inkább körbesetálok 5x minthogy megkérdezzem, hogy hol találom ha meg nem látom nem veszem meg. Ha a kasszán keresztül kell kimenni utálok üres kézzel távozni és minimum 150Ft értékben vásárlók, mert nem szeretem kiszúrni az eladó szemét 50Ft-tal.
![กี่หมื่นฟ้า | Your Sky Series EP.1 [1/4]](http://i.ytimg.com/vi/vLGjxFL6U_I/mqdefault.jpg)
Ez a mentális betegség leuralja az egész életed. A társasági életed tönkreteszi, a párkeresést ellehetetleníti. Mivel a jó teljesítmény általában vonzza a figyelmet és az elismerést, lesz tőle egy “meg nem felelési kényszered”. Ezáltal nem haladsz az életeddel, még azzal se általában, amit szeretsz/szeretnél csinálni. Az önbecsülésed és önbizalmad ugyancsak tönkreteszi, a büszkeséget és a sikert hírből se ismered majd. Új barátokat nem találsz, a régieket valószínüleg elveszíted. A szoc. szorongás szerintem a depresszió előszobája, így az öngyilkosságé is lehet. Jobb esetben elmész terápiára, aminek a segítségével hosszas munkával meggyógyulsz. LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE. Az ilyen hazug lőzungok, h “légy férfi, szedd össze a bátorságod”, nem működnek, pont ahogy törött lábbal sem lehet futni. Három végkimenetelt emlegetnek, a jót (gyógyulás), a rosszat (depresszió testi betegségekkel) és van, amikor az élet egyszerűen úgy hozza, hogy kinövöd, mert kénytelen vagy emberek közt lenni. Ez utóbbiban én nem hiszek, a magam példáján látom (25 vagyok), hogy bár a megszokott társaságaimban jobban elvagyok (munkatársak, család, 1-2 legjobb barát), de új emberek felé még mindig szinte lehetetlenül nehezen nyitok. A terápia sokat segített, de pénzügyi okokból nem tudtam befejezni. Aztán pluszba jött a covid, ami még a lehetőségét is elvette jó időre h szocializálódni tudjak. Nagyon fontos, hogy sem baráti körben, főleg ne családban ne legyen ez lenézve, elszórakozva. Ez nem szégyenlősség és főleg nem lustaság. Nem is értem, miért nem volt eddig erről videó, nagyon örülök h elkészült.
Ahogy a nagyszüleimet idézném: "nagy legyél muja" egy életre belém égett :D
Ez teljes mértékben így van. Sokszor egész egyszerűen az emberek nem tesznek meg dolgokat hanem az életük nagy részét a komfort zónájukban élik és csak kifogásokat keresnek, hogy miért nem tették meg azt a bizonyos dolgot, mert hát tény, hogy mindenki életében vannak olyan dolgok amiktől félnek és furcsa érzés ragadja el őket amikor meg kell tenni az adott dolgot, ez esetben vagy menekülnek előle vagy ha belekényszerülnek akkor esetleg kellemetlenül érzik magukat. Nos elég sok dolgot tanultam ebből a videóból és a csatornán lévő tartalmakból--> --th-cam.com/video/NAvNZCsK6iI-/w-d-xo.html-
Nekem a szociális fóbia sajnos odáig fajult, hogy a családban is nehezen bízok. Tényleg csak elszórakozzák az egészet, mert jobban sokkal jobban érdekli saját maguk dolga, mint másoké.
Nagyon jó ez a téma. Évek óta küzdök ezzel.. Utálok boltba járni ( kivéve covid alatt a maszk nekem segített xd). Ha írnom kell mások előtt hivatalos helyen remeg a kezem ha néznek. Ha ki kell állnom beszélni remegek mint egy nyárfa levél és előtte egy héttel azon gondolkozom hogy elhagyom az országot vagy valami xd. Sok területen legyőztem már a félelmet és rengeteget fejlődtem az évak alatt de van még meló bőven..kitartás minden sorstársnak. :)
A maszkot én is szerettem,ebből a szempontbòl!
detto
Én a maszkot azóta is hordom mindig mindenhova. Eleve a biológia nem politika, valamint valóban segít. Elrejtőzöm. Ott sem vagyok. Amúgy sem létezem igazán...
A maszk nekem is segitett, biztonsagerzetet adott
Wáááá de szerettem mikor kötelező maszk hordás volt...el lehetett bújni mindenki elől +télen kapucni....teljes komfort 😄
Sajnos én is részese vagyok ennek a pokolnak de már nem olyan mértékben mint régen. Az iskolában bántalmaztak, kiközösítettek nevetség tárgyává tettek. Még akkor attól is szorongtam hogyha ki akartam kéreckedni WC-re. Az iskola borzalmai mellett el kellett viselnem a szüleim naponkénti veszekedését, ordibálását. Amikor elváltak még hevesebb indulatok voltak köztük. Miközben én középiskolás lettem és a helyzet nem oldódott meg. A kezemen meg tudom számolni hányszor léptem interakcióba osztálytásaim között a 12 évben. Az érettségin éreztem azt, hogy itt valami nem stimmel velem. Olyan irracionális félelem, szorongás fogott el már 1 hónappal ezelőtt, hogy többször fel is akartam adni az egészet.
Amikkel még a mai napig küzdök:
- nincsenek barátaim
- telefonon való beszélgetés engem kísért eléggé
- önbizalomhiány
- képes vagyok olyan szituációkat elkerülni, ahol nem akarom magam leégetni.
Az utóbbi időben fordult meg velem nagyon a világ. Tavaly áprilisban vesztettem el édesapámat öngyilkosságban. Amikor együtt voltunk, az utolsó hónapokban mesélt nekem, hogy ő is hasonló problémákkal küzdött, mint én, pl. szorongás fogta el ha a gyógyszertárba kellett mennie és nem is ment be. Borzasztóan el volt keseredveés akkor volt az egyik legnagyobb családon belüli csörte. Egyszerűen sokszor én ittam meg mindennek a levét.
Mostmár ott tartok, hogy azért is le akarom győzni ezt a szorongást és ki akarok nylni az emberek felé, mert soha nem lehet tudni mit hoz az élet és addig kell kihasználni amíg lehet. 22 évesen nekem az összes bulizás, haverkodás, ide-oda utazgatás az kimaradt. Helyette ez a borzalom keseríti/keserítette meg az életem. Itt az ideje ezen változtatni.
Aki hasonló problémákkal küzd, kérjen segítséget mert van kiút. Borzasztó fontos az életben a kapcsolatok, vedd körül olyan emberekkel magad, akik segítenek átvészelni az időszakot.
(Nekem az első kommentem a TH-cam alatt 1 napomba telt szorongással anno, de mostmár rutinos vagyok benne :D)
Én is hasonló szitukban voltam, de én 35 vagyok. Nem változott igazából semmi. Nem csak, hogy az interakciókat nem szeretem, hanem gyilkos gondolataim vannak, sokszor szívesen megvernék embereket, aszociális vagyok.
Én is tudom mi ez . Csak mi nem rég költöztünk el és nagy váltás volt . De így hogy tudom ha mászkálok a városba anyukámmal tuti nem futok össze sokkal többet megyek ki , mint az előtt . ( nagykanizsáról budapestre)
@@AdélFranczesky Nálam is nagyon fontos szempont, hogy ha idegen helyen vagyok és tudom, hogy nem futhatok össze ismerőssel, aki elkezd small talkolni vagy köszönni, akkor tökre magabiztos vagyok. A kisvárosomban rettegek kimenni, folyton lesem nehogy találkozzak valakivel, de amikor elutazom, semmi szorongás sincs bennem, hiába vesz körbe 1000 meg egy ember.
Régóta van szociális fóbiám (egyéb más mentális problémák mellett). Pár óra az utcán kimerít, könnyen pánikrohamot kapok, gyűlölök kimenni a lakásból. Sok erőt és bátorítást igényel, hogy kimenjek. Az benne a legnehezebb, hogy vágyom az emberi társaságot, kapcsolatokat (az egyetlen rendszeres külvilági kapcsolatom, a párom), szórakozást, de amint kimegyünk, szorongani kezdek és a rettegéstől nem tudom élvezni az adott programot... Amikor kattan az agyam és jobban viselem a dolgokat, akkor sokkal könnyebb lesz ez is,elengedem ezeket a félelmeket és nem köt a szorongás (ritka és kis ideig tart), utána még rosszabb visszatérni ebbe az állapotba, mert tudom, milyen nélküle. A terapeutámmal már egy ideje készülünk a továbblépésre, nyár elejére készen fogok állni egy csoportterápiára, ami segít ennek a leküzdésében. :)
Őszintén és teljes szívemből kívánom, hogy mielőbb minden rendben legyen és meggyógyulj.
@@littleblack5703 Köszönöm! :)
Sikerült leküzdened?
Rettenetes állapot, kiskorom óta küzdök vele. Volt, hogy nem mertem felszállni a buszra, vagy átkelni az úton, rettegek minden alkalommal, ha jeleznem kell leszálláskor, boltba bemenni iszonyú stresszes, mások előtt elmenni borzalom, megszólalni egy kisebb társaságban úgyszintén. Bárhol és bármikor ha nincs velem egy családtagom vagy barátom, borzalmasan rettegek megmozdulni is emberek között, mintha mindenki engem nézne és kinevetne. Nagyon komolyan erőt kell vennem magamon, hogy működni tudjak a közösségben, és nem mindig sikerül. Szörnyű érzés, hogy ami másnak hétköznapi és természetes, az nekem folyamatos kihívás.
Ugyanez...
Nálam is ugyanez
Ugyanez ès nagyon idegesít 😣
Ezt a videót úgy elküldeném az etika tanáromnak. Egy előadást kellene előadnom, de napokkal előtte is erős gyomorgörcsöm volt emiatt. Ezt el is mondtam neki, és közöltem hogy az előadásom írott formájat szivesen elküldöm. Erre annyit kaptam válaszul, hogy ő ezt nem érti meg és ez a felnőtté válás része 🙆♀️
Abban sajnos igaza van, hogy ez a felnőtté válás része. Sokszor kell majd megnyilvánulnod, beszélned mások előtt, szóval ez egy jó gyakorlás. De az nagyon gáz, hogy nem empatikus veled. Lehetne pl, hogy csak neki adod elő, nem pedig az egész osztály előtt, vagy bármi segítő megoldás :/
Ennyi ésszel hogy lett tanár🤣
Meg kell tanulnod előbb-utóbb emberek előtt/között kommunikálni, főleg ha olyan pályát választasz majd amihez még inkább fontos. Alapvetően is muszáj lesz a munkatársaiddal beszélni, jelezni, mert másképp akkor nem haladna egy munkahelyi termelési folyamat se. De nem összekeverni a szociális fóbiát a lámpalázzal, mert nem ugyanaz a kettő.
Igaza van.Nézz szembe a félelmeddel és akárki akármit mond nézz szembe vele és állj ki mindenki elé és csináld meg.Ha nagyon nem megy akkor igyál előtte vagy vegyél be nyugtatót.
Ha valami bajod van, azt nem szabad félvállról venni. Amikor én voltam sulis, engem is megbélyegeztek hogy lusta stb, ez se áll messze a valóságtól, de igazából később (30 éves korom körül) lett elismerve, hogy valami mentális zavar (konkrétan nem tudom), de nem is ritka. A mentális bajokat, még ha nem is súlyos komolyan kell venni, egyébként elb@$zod az egész életedet. Egy araknofóbiásnak (az egyik legismertebb, azért ezt írom) hiába mondod, hogy "de sokkal kisebb az a pók mint te" meg "de ugyan már, tök cuki" stb, őt mégis leveri a víz. Nekem pl odontofóbiám van (indokolatlanul erős félelem a fogászati kezeléstől, nem feltétlenül az azzal járó fájdalommal), így "bevárok" egy adag fogproblémát, és altatásban megcsináltatom, ennyi.
Az a tanár aki ezt a fenti módon reagálja le, az egy pöcs, a szüleidnek el kellene küldeniük a jó k.rva anyjába.
Terápiával valóban lehet segíteni, de valamiben nem értek egyet Atissal. Ha nagyon nem megy, olyannak fogadd el magad, és fogadtasd el magad másokkal, amilyen vagy. Ne mások elvárásai irányítsák az életedet, annak jó vége nem lesz. Tudom, ez nehéz, mert még a szüleid szemében is te leszel a hülyegyerek, de meg kell próbálni ignorálni. Én 30+osan jöttem erre rá, kvázi későn, de nem túl későn
Például: ha nem megy a szereplés, na bumm, olyan utat válassz, ahol a lehető legkevesebbet kell nagy tömegek előtt szerepelni. Nem lehet mindenki "sokdiplomás, húdefontos stb stb" pozícióban. Olyan utat válassz ami megfelel
Nekem is rengeteg ilyen élményem van/volt. Általános iskolában szerettek csesztetni mindig, hátam mögött szidtak a tanulmányi eredményem miatt (ami nagyon összezavaró volt mert a szüleim nagyon elvárták hogy toppon teljesítsek mindig, de mindenki más gyűlölt érte), egyszer ki is húzták alólam a széket jelentésnél, nem is kell mondanom mennyire kinevetett mindenki. Általánosban még úgymond "szerencsém" volt, mert jól tanultam így nem is nagyon feleltettek, nem kellett kiállnom beszélni kivéve a versfelelések ugye... azoknál már akkor is szinte halálfélelmem volt. Túlféltő szüleim vannak gimiig nem is járhattam el semmilyen szociális eventre, nem mintha meghívtak volna. Egyedül az egyetlen barátnőmékhez engedtek el talán kétszer nyáron de az is olyan élményekkel járt hogy azóta is rettegek más szüleivel megismerkedni és inkább elkerülöm, egyáltalán nem szeretek másokhoz átmenni.
Problémák amik a jelenkorig kísérnek: Reggelente buszozás gimibe, és amilyen szerencsém van a legzsúfoltabb buszok egyikével tudok csak járni. Próbálom zenével enyhíteni, de már buszra szállás előtt is jelentkezik magas pulzus és idegesség és vagy ötször csekkolom le a bérletemet hogy ne fordítva fogjam meg vagy hogy egyáltalán ne legyen benne semmi kivetnivaló amiért a köszönésnél több diskurzust kellene lefolytatnom a sofőrrel. Buszjegy kérés a halálom már napokkal előtte rágom magam hogy mit hogyan mondjak/mit ne mondjak vagy hogyan legyen a legegyértelműbb és hogy annyi apró legyen nálam egyáltalán, pedig "csak egy buszjegy". Ha tehetem inkább akár az öcsémet is megkérem hogy intézze el.
Ha már fent vagyok a busznak nevezett pokolkonzerven akkor is a nyomortól lever a víz, nem tudom hova nézzek/nem is merek senkire nézni (ami a hering partyban elég nehéz de minden kis üres centimétert ki szoktam használni ami miatt azon is aggódom sokat hogy félreérthetőnek tűnhet e ahova nézek), folyamatosan azon rágom magam hogy hülyén nézek e ki, furán tartom valamimet és hogy ne lássak vagy találkozzak senkivel akit ismerhetek.
Beérve a suliba tudni kell hogy a szekrényeinknél mindig vannak padok ezért az osztály fele mindig ott tölti a szünetet és beszélgetnek. Ezzel az a baj hogy elöttük kell sétálnom míg odaérek a szekrényhez végig a folyosó végétől. Nem tudom mikor kellene rájuk néznem hogy időben is legyen de ne legyen fura sem, de ezt is mindig megelőzi némi idegesség. Ha köszönök is végül akkor sem mindig köszönnek vissza mert elvannak, ilyenkor rettentően beégetve érzem magam és lever a víz, meg is bánom pedig ez valahol társadalmilag elvárt lenne ugye így néha már nem is köszönök vagy a hosszabb úton megyek hátulról de ezt mindig bunkóságnak élem meg és azt is túlgondolom. Ez az asztalos dolog abban is megnyilvánul amikor a barátaim miatt én is az asztalnál ragadok olyankor sem merek odaülni a többiek közé, 1-2 méterrel muszáj arrébb ülnöm tőlük és a telefonommal elterelnem a figyelmemet hogy ne legyenek tüneteim.
Dolgozatoknál vagy olyan órákon ahol tudom hogy szólítgat fel a tanár embereket rendesen nem bírok enni amíg az az óra el nem telik + 1 órát utána is kell várnom hogy le tudjak tuszkolni bármit is a torkomon rosszullét nélkül. Azokon az órákon lever a víz, elbambulok, gyomorgöcsöm van mert nem tudom mikor jöhetek és fogok e tudni válaszolni vagy beégek, ájulás közelben is voltam már. Dolgozatstressz miatt pedig a tanulást mindig utolsó pillanatra hagyom mert ha így eltolom az leveszi a stresszt hogy "még nincs közelben nem kell félni" és amióta ezt csinálom nem is vagyok képes előre tanulni.
Ja és persze diákmunkát sem merek vállalni ilyenek miatt vagy hogy egyáltalán bármilyen iskolán kívüli tevékenységet felvegyek.
17 vagyok, most lesz két előre hozott érettségim és.. nagyon félek hogy leblokkolok szóbelin. Nyelvvizsgát is csak úgy tudtam megcsinálni hogy egy hasonló természetű nagyon jó barátnőmmel mentem együtt. Most volt 1-2 hete osztályozóm ott is leblokkoltam, de a sok makogás közben meg tudtam említeni ezzel a fóbiával való gyanúmat és mondtam hogy már napokkal előtte stresszeltem végig amire az volt a válaszuk hogy "jaj hát ne aggódj, nincs miért, két aranyos tanár ül előtted" (mondta ezt a nem annyira aranyos tanár) majd összenevettek. Magamban mondom hát kössz ez aztán sokat segít miközben az osztálytársaim mögöttem ülnek és mindent simán hallhattak (azzal volt a legnagyobb problémám hogy ők is ott voltak). De hát nyilván egy illedelmes ámde rettentően kellemetlen "nevetést" én is elejtettem. Vagy valami olyasmit.
A lényeg hogy rettentően megnehezít mindent, ha mostanában is elhívnak valahova napokkal előtte már készülök lelkiekben és egyáltalán nem bírom ha változik a terv. 1-2 évvel ezelőttig nem is tudtam ennek a fóbiának a létezéséről, mindig csak az "izgulós" címkét kaptam a szüleimtől, a pszichológust pedig csak hírből ismerem, így csak marad a gyanú és az hogy sajnos ezeket a dolgokat suli után muszáj leszek elintézni és túlélni egyedül is szóval majd megszokom egyszer. Vagy nem.
Nem gondolom hogy idáig bárki eljut, nem is várom el mert miért tehetném.. de ja csak annyi hogy bocsi a hosszú kommentemért, csak jó volt így összegyűjteni ezeket, köszönöm a videót
Félelmetes, hogy ahogy néztem és hallgattam a videót milyen szinten magamra ismertem. Már megvolt bennem ez a fogalom hogy félek az emberektől, hogy valami fóbiám van, de idővel már természetesnek vettem hogy én ezzel kell hogy együtt éljek. Nagyon sokszor volt a jelszavam a túlélés, meg úgy voltam vele hogy magamnak kell megbirkózni a helyzettel. Az igazság az hogy mostanra amúgy teljes mértékben érzem mindennek a hátrányait. Én nem fognám teljes egészében erre a fóbiára vagy félelemre a dolgot, s nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy nekem konkrétan ez a betegség fennáll. De azt érzem, hogy valami rendkívül negatív önmagát gerjesztő folyamat zajlott le bennem sokszor. Már kisgyerek koromban is megvolt ez a szorongó érzés, aminek a mértéke több volt szerintem a normálisnál. Utáltam mások előtt szerepelni, az adott stresszhelyzet előtt rágódtam a legjobban. Aztán gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, mikor minden nap félelmekkel teli jártam be, féltem attól hogy mit gondolnak rólam mások, s mikor szembesültem azzal hogy valami negatív megjegyzést tettek rám, nagyon magamra vettem. Önbizalmam zéró volt, s mindezért a helyzetért magam hibáztattam. Az osztályban próbáltam láthatatlanná válni, rettegtem attól ha felszólítanak. Aztán 1-2 emberrel többet beszélgettem idővel és némiképp javult a helyzet, de a félelmem ezen idő alatt volt a legerőteljesebb az emberek között. S ekkoriban sötét gondolataim is voltak, de szerencsére ezek csak megmaradtak gondolatnak. Volt egy két több napos osztálykirándulás, ahol annyira féltem a többiektől, hogy inkább egyedül voltam a szobában, mint hogy a többiekkel legyek a szálláson. Iszonyat gáznak éreztem magam, a házból kilépve mindenhol szorongtam. S amennyire magának valónak látszottam, annyira vágytam a társaságra na meg legfőképpen a szerelemre. Aztán jött az egyetem, szerencsére ott lett pár barátom, s míg velük voltam, legalább oldottabb tudtam lenni. De mikor egyedül akkor a rosszabb napokon, remegtem mint a nyárfalevél. Féltem attól hogy szemkontaktusba kerüljek valakivel. S egyedül sok ember közt mindig is rosszabb érzés volt mint egyedül a négy fal között. Ilyenkor sokkal jobban előjöttek az emberben az öngerjesztő negatív érzések. De úgy vagyok hogy valahogy túléltem sok sok irracionális hülyeséget és itt vagyok. Más kérdés hogy mindez rátett arra hogy kevés barátom van, s nem volt még párkapcsolatom. S továbbra is félek a jövőtől, de a jelenemben próbálom megtenni a tőlem telhetőt, meg ha lehetőségem van akkor a barátaimmal kimozdulni, hátha történik majd valami. Személy szerint én a stresszhelyzetek előtt nagyon erősen rágódok és van minden bajom, mint magában a stresszhelyzetben. Majd utána ha az sikerült, egyfajta felszabadulás és feloldódás érzet van. De tényleg nálam is megvannak ezek a nevetséges dolgok, hogy egy ügyintézéstől, telefonhívástól vagy vásárlástól tudok már előre rágódni, illetve hogy közlekedés közben tudok szorongani az idegen emberek között. Úgy érzem hogy nekem a gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, s azt érzem hogy egy két pozitív történés vissza tudna hozni a túlélésből az élésbe, ezért igyekszem egy kicsit többet kimozdulni a barátokkal (bár ezt még most se vittem túlzásba, természetesen), hátha ennek során az ember megismer egy két új barátot, vagy leendő barátnőt. Nekem annyi jó tanácsom van akiknek van valakije akiben megbízik, akkor ossza meg vele a szorongásait, s ne egyedül próbálja meg leküzdeni a nehézségeket, hanem vele együtt, szerintem így valamivel könnyebb. Illetve akiben sok sok rossz érzés, gondolat felgyűlik, annak az is segíthet hogy kiírja ezt magának akkor valamiféle napló formájában (én csináltam), s még csak nem is kell megmutatni ezt senkinek. Vagy akár rajzolhat is, vagy valamiféle bárminemű kreativitásban levezetheti a belső feszültségeket. Nyilván ezzel nem oldódik meg az egész probléma, de szerintem segít.
Megpróbáltam "leszarom"-sággal hozzáállni, és a hétköznapi szituációkban részevenni ennek ellenére is. A végeredmény az, hogy folyamatosan remegek, néha nem tudom, hol vagyok, miről van szó, a munkahelyemen vagy a társaságban önkéntesen kiközösítem magam, mert minden apró dologtól félek, még az emberekkel való beszélgetés is nehéz, és van, hogy órákat készülök egy-egy ilyenre. Le kellene cserélnem a ruhatáramat, mert már mindenem szétkopott és szétfakult, de nagyon nehezen vásárolok, leginkább sétálgatok a boltban, mintha semmi sem tetszene, az online vásárlások esetén meg akár hetekig is elhúzom a "megrendelem" gomb használatát.
Pro tipp: ne legyetek előítéletesek. Ne mondjátok senkire hogy bunkó, paraszt stb azért mert nem köszön előre vagy mert halkan köszön, vagy nem válaszol egy sablon kérdésre.
Na én ezeket a "vádakat" már ezerszer megkaptam...
Sose köszönök előre, mert nem merek, de ha rámköszönnek, akkor tökre örülök, és bátran vissza tudok köszönni. Én mindig attól félek, hogy megaláznak azzal, hogy nem köszönnek vissza, ezért nem szoktam előre.
@@agi9586 Igen, az is igaz nálam is, hogy ezért nem köszönök előre, de bár picit jobb másodjára, azért akkor sem a legjobb érzés. Az nekem így nincs meg, hogy jáj, emberek vannak körülöttem, de a beszéd annál inkább nehezemre esik, legalábbis egy beszélgetés elején, mivel egy idő után 1-1 emberrel el tudok beszélgetni, akár, ha ismeretlen is, de kell egy kis bemelegítő, ja, és elköszönni sem enged a tudatom, tehát megállítja a tudatom a köszönést, vagy az elköszönést, vagy inkább a tudatalattim az.
Iszonyatosan boldoggá tett, mikor megláttam, hogy feltetted ezt a videót. (Még nem néztem végig, de le szereteném írni előtte a saját tapasztalataimat. ) Kb. 5 éve küzdök szociális fóbiával. Ez idő alatt már sokat fejlődtem, általánosban egy feleléskor is volt, hogy majdnem pánikrohamot kaptam. Ez azóta jobb lett, viszont ha sok ember előtt kell beszélni még mindig remegek, ha írnom kell remeg a kezem, félek az emberek véleményétől, hogy mi lesz ha x és y történik, félek önmagam lenni és ezt az emberek többsége nem érti és furának néznek. Van mikor utcán valaki köszön nekem, én későn fogom fel és elkezd kattogni az agyam hogy akkor most mit csináljak és végül nem köszönök vissza. Szintén félek én először köszönni valakinek az utcán és elkönyvelnek bunkónak. Sok barátomon is azt érzem, hogy nem veszik ezt komolyan és elkönyvelnek annyinak, hogy csak csendes vagyok pedig a kettő nem ugyan az. Nem merek bemenni boltba egyedül, leblokkol az agyam minden szociális szituációban, amire nem vagyok felkészülve (még abban is amire igen) elveszi az egész gyerekkoromat. Semmi emlékem nincs általánosból, azon kívül, hogy a gép előtt ültem és nem mentem sehova. Abba nem szeretnék belemenni, hogy ez miért alakult ki nálam, de a szüleim is csak annyit láttak belőlem, hogy egyszer csak elkezdek egyre jobban elzárkózni mindentől. Nagyon nehéz így élni, főleg egy olyan társadalomban ahol az embert a legapróbb dolgokért is elítélik ami mégjobban rátesz erre az egészre. Meg akarok felelni mindenkinek, ami tudom, hogy úgy sem lehetséges, mindenki csak annyit mond, hogy "ne félj már nem lesz semmi" de ez nem oldható meg ilyen egyszerűen. Egy egyszerű idegen véleményét többre értékelem mint a sajátomat. Egy darabig pszichológushoz is jártam, nem segített. A barátaimnak köszönhetem azt is, hogy idáig eljutottam, de még mindig hosszú út áll előttem. Elnézést ezért a hosszabb szövegért, és köszönöm annak aki mégis végigolvasta. Hozzám hasonló társaimnak pedig sok sikert kívánok, sikerülni fog mindenkinek!
Szia, van kedved dumálni instán? Én is ezzel küldök
A nevem Zolilengyel007
Köszönjük a videót! Régóta küzdök vele én is 😕 Azt hiszem sokat elárul, hogy a múltkor egy rossz bolti élmény után hazafele már azon filóztam, hogyan lehetne elvonulni a világ elől, és teljes önfenntartásba kezdeni... 😅😂
Na hát sziasztok! Szociális fóbiám van. Reggelente kedèly javítót szedek hogy emberek közé tudjak menni. Ha sok ember volt körülöttem vagy valaki hozzám szólt pánikrohamot kaptam. Elkezdtem fulladni, remegni és halál félelmem lett. Merjetek erről beszélni ha vannak bennetek olyan érzelmek amiket a videóban hallottatok és kérjetek segítséget! Sok ember akár fiatal vagy idős, férfi vagy nő van benne ezekben és nem vagytok egyedül! Eleinte én is féltem de rájöttem hogy nem vagyok egyedül! Kértem segítséget! Meg is kaptam! Igen gyógyszert szedek de már fele annyit mint az elején! Ebből is ki lehet jönni! ❤️
Én is küzdöttem ezzel egy időben. Van két másik mentális betegségem is, amik akkoriban szintén rettentően súlyosak voltak, és bár nem lettek sem kezelve, de még diagnosztizálva sem, idővel javultak. Nem tudom, hogy ez most csak úgy magától történt, vagy szimplán attól, hogy az életem is egy kicsit normalizálódott, és jóval csökkent a mindennapos stressz az életemben, de a lényeg, hogy minden rendbe jött néhány éven belül.
Meglehetősen introvertált vagyok, mindig nehezen (vagy egyáltalán nem) illeszkedtem be a társaságba, és talán az OCD-m is rátett egy lapáttal, de hamar (olyan 12 éves koromra) olyannyira súlyossá vált ez az állapot (mármint a szociális fóbia), hogy minden apró szociális szituációtól egyenesen rettegtem. Gyakran még bizonyos osztálytársakkal sem nagyon mertem beszélni, mert féltem, hogy valamit félremondok, vagy akármi, ha netán még meg is említi ezt, na, az volt a rémálmom.
Buszon utazni is rettegtem, mert akkoriban mindig vettem a jegyet, nem volt bérletem, így helyben kellett a sofőrtől venni, ami miatt mindig hihetetlenül szorongtam. Ennél csak talán az volt rosszabb, ha le akartam szállni, és mellettem ült valaki a buszon, és akkor nekem elég lehetetlen helyzetnek tűnt az, hogy egy idegennek szóljak, hogy legyen szíves kiengedni. Rengeteget szorongtam hasonló dolgok miatt, ami rátett egy lapáttal a többi mentális betegségemre is.
Még ami most így eszembe jutott, hogy egy időben akkor mindig bejártam egy boltba, de sosem mertem köszönni, mert egész fiatal volt az eladó csaj, és nem tudtam, hogy most sziával vagy hellóval, netán jó napottal köszönjek-e. Aztán egyszer volt, hogy a csaj megszólt amiatt, hogy nem köszönök, én meg annyira szorongtam, hogy nem szóltam egy szót sem, fizettem, aztán utána nem is mertem soha bemenni oda, gyakran inkább nem is vettem se vizet, se semmit, inkább kibírtam azzal, ami még maradt nálam. Máshova meg nem mertem bemenni, mert mindig csak a megszokott helyekre mentem, idegen helyre első alkalommal mindig mással mentem, hogy utána egyedül már tudjam, hogy mi hogy megy ott.
Most én nem tudom, hogy nekem a paranoia az pontosan mi miatt alakult ki, mert elméletileg az OCD-nek is lehet tünete, de a bipolárisnál is előfordulhat, de annyi biztos, hogy mindig azt éreztem, hogy követnek, hogy bántani akarnak stb. Nem is tudom, hogy most ettől féltem-e jobban, vagy attól, hogy valaki idiótának néz amiatt, ahogyan járok, vagy ha netán megbotlok, vagy ilyenek. Úgyhogy kényszeresen figyeltem, hogy hova lépek, és rettentően szorongtam, ha nem úgy sikerült, ahogy akartam.
Azt mondanám, hogy az összes közül (OCD, bipoláris, szociális fóbia) talán a szociális fóbia volt a legrosszabb, de lehet csak azért gondolom így, mert kb. olyan 14 éves koromra nagyrészt meg is szűnt, és azóta csak egészséges mennyiségben van jelen az életemben szorongás, félelem, és nem ilyen irracionális dolgok miatt, hanem olyanok miatt, mint egy normális, átlagos embernek. A másik kettőhöz meg hozzá vagyok szokva, így nem tűnnek annyira borzalmasnak, bár azt sem lehet kizárni, hogy mivel most már sokkal enyhébbek ezek is nálam, emiatt ezek sem annyira megterhelőek számomra az esetek nagy részében.
Közben nézem a videót, és meglepően hallom, hogy ennek különböző típusai is vannak. Ezek szerint nekem speciális szociális fóbiám volt, mert pl. szüleimmel sosem féltem boltba menni, sőt... Illetve barátokkal, családtagokkal teljesen felszabadultan tudtam beszélgetni, nem szorongtam amiatt, hogy pl. hogy tartom a kezem, hogy pislogok stb. Tudom, furán hangzik, hogy még a pislogás miatt is szorongtam, de azok után, hogy nekem általános iskolában volt egy olyan osztálytársam, aki néha kedvére csak random teljesen normális dolgok miatt beszólt nekem, én meg ugye kicsi korom óta mindent nagyon komolyan vettem, ezért erre is úgy éreztem, hogy nagyon figyelnem kell, mert ha neki, akkor biztos másnak is feltűnik, hogy pl. furán járok (emlékeim szerint erre is beszólt egyszer, de egyik volt lány osztálytársam is megemlítette egyszer a járásom, mondanom sem kell, nem pozitívat mondott róla). Aztán az csak hab volt a tortán, hogy az OCD-mnek "megtetszett" ez, és az agyam kitalált rá egy kényszert, hogy pl. ha jól emlékszem bizonyos videók bizonyos jeleneteinél nem pisloghatok, ami meg még betegebben hangozhat másoknak, illetve nagyon rasszistának is (pedig eskü nem vagyok az), hogy nem vehettem levegőt, hogyha egy sötétebb bőrű ember volt a kijelzőn. Emiatt is azt hittem magamra, hogy rasszista vagyok, pedig soha semmi rosszat nem gondoltam róluk, de ez a kényszer... Amúgy mára már "elmúltak" ezek a kényszerek, és a helyükre sokkal kevésbé fura kényszereim jöttek/maradtak, mivel tudatosan próbáltam szelektálni azokat, amik tényleg teljesen hülyeségek, és mivel én nagyon szeretek a logika alapján megítélni dolgokat és az alapján cselekedni, így azokat képes voltam nem olyan komolyan venni, és bizonyos idő után már csak azok maradtak meg nagyrészt, aminek akármilyen kicsi értelmét is látom. Pl. hogy ellenőrzöm, hogy megvan-e a telefonom, vagy hogy be van-e húzva a táskám, amik egy-egy rosszabb időszakomban rosszabbodhatnak (itt értem azt, hogy percenként ellenőrzöm, hogy "de biztos, hogy nem emlékszem rosszul?" stb.), de úgy átlagban nem annyira feltűnőek és nem is olyan borzalmasak. Tudom, most a végére kicsit átmentem az OCD irányába, de igazából nekem az összes mentális betegségem a másiktól függ, amikhez még nagyban hozzájárulnak az életviszonyaim és a környezetem, úgyhogy lényegében ezek is megérnek egy említést véleményem szerint.
Egyébként nézzetek nyugodtan nem normálisnak, én is annak tartom magam, dehát ez van. Legalább ez már a múltam része, és már nem kell ennyit szenvednem mentálisan nap mint nap, mint akkoriban.
Azok is szenvedhetnek ettől, akiken nem is látszik, mert közben egész jól társalognak, viccesek..De utólag is azon zakatolnak, hogy tejóég de gáz voltam biztos. Ez is fóbia, v. nem?
Hatalmas munka ilyen allapotnan megjatszani a lazat.
Köszönjük Attis, hogy erről is készült videó! 🙂 Engem mindig kivert a víz a szociális helyzetekben, például ha csak a buszon valaki hozzámszólt vagy a boltban kellett az eladóval akár néhány szó erejéig beszélni (iskolát nem is említve, az volt a legrosszabb). Sokáig azt hittem, ez a normális és minden más ember is hasonlóan éli az életét, csak könnyebben felülkerekednek rajta. Testen kívüli élmény, a korábbi szituációk újragondolása akár napokkal később is, a párbeszéd újra eljátszása a saját fejemben, irracionális félelmek hétköznapi szituációktól, leblokkolás.. keményen megkeseríti az ember mindennapjait (a továbbtanulást, munkavállalást is). Egészen 3 évvel ezelőttig nem tudtam hogy szociális fóbiám van, de mégis folyamatosan próbáltam önmagam megnyugtatni, légzéstechnikákkal, meditációval, tudatosítás hogy minden rendben, nagyon sok gondolkodás, előretervezés... a legnehezebb része amikor erőt kell vegyél magadon, és szándékosan olyan helyzetekbe is belesétálsz amiről tudod hogy mennyi kellemetlenséget okozhat (természetesen önfejlesztés címszó alatt).. de szerencsére nem csak kudarc érhet, az apró sikerek pedig nagy erőt tudnak adni. Sok éves agymunka volt mögöttem több-kevesebb sikerrel, végül az áttörést még intenzívebb 1 éven át tartó munka hozta meg pszichológus segítségével. Meglepő módon, a korábban problémás szituk már kevésbé voltak olyan nagy hatással rám. Valahogy menet közben ehhez szoktam hozzá, hogy ez az új normalitás. Mára már sokkal jobb közérzettel, kevesebb stresszel élem az életem. Persze valószínűleg sosem jutok el arra a szintre, mint azok az emberek akik sosem küzdöttek ilyennel és akiknek a világ legtermészetesebb dolga szociális interakciókban részt venni, de ne féljetek szakemberhez fordulni! 🙂
Nagyon nagy gratulacio ezert a videoert!! Iszonyat fontos errol tudnia az embereknek, konkretan egy elet megy tonkre es nem el emiatt egy teljes eletet az ember…
Már évek óta tart mindig mikor megyek az utcán attól tartok, hogy kinevetnek. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mit gondolhatnak rólam a kürülötem lévők és ilyenkor nagyon rá tudok stresszeni: pl jó ha igy járok vagy huzam ki magam. Nem néznek-e furán, ha lehajtom a fejem. A többi ember hogy jár az utcán nem vagyok e kirívó köztük. Ha kapucnit huzok vajon el tudok e vegyülni stb. De ez mindenhol jelen van a suliba, buszon, vonaton stb.
Jó nekünk, hogy Neked nincs szociális fóbiád. Köszönjük ❤
Az utóbbi években fogtam fel, hogy azért lehetek mindig fáradt és nagy az alvásigényem, mert emberek között többszörös energiát használok fel.. Komoly agytorna ez így belegondolva.
Külön arra mennek el kapacitásaim, hogy emberek között létezés, beszélgetés közben arra is koncentráljak, hogyan szólaljak meg, mi a "normális", mi nem, mit fognak vajon gondolni, ha így vagy úgy viselkedek, megfigyelem mások ezt hogyan művelik (és közben irigykedem, hogy nekik csípőből megy :D ), előre felvázolok minden verziót a fejemben egy beszélgetéshez, persze már elméletben leizzadok tőle, aztán gyakorlatban nyilván minden más lesz, akkor ezen kezdek el aggódni, stb..
Szerencsére az évek alatt normalizálódott nálam ez a dolog, hála egy korábbi munkahelyemnek, ahol egyszerűen rákényszerültem a kommunikációra. Régebben, ha egyedül voltam otthon gyerekként és jött a postás, inkább elbújtam.. ha kiküldtek boltba kenyeret venni, az a világ vége volt.. aztán az iskola úristen.. osztály előtt éneklés, felelés, hangos felolvasás - már ha megtudtam, hogy ilyen óra lesz, azonnal levert a víz, nem kaptam levegőt, ájulás közeli állapot. Láttam másokon is, néha hogy lámpalázasak, ezért úgy voltam vele, hogy ez biztos normális :/ Sok év elteltével jöttem rá, hogy nem..
Már egy jóideje gondolkodtam ezen, hogy esetleg nekem is van szociális fóbiám. Emlékszem mikor még gólya voltam a gimiben és be akartam mutatkozni az egyik osztálytársamnak úgy, hogy csak ketten voltunk és elrontottam a nevemet. Az a pillanat még most is kísért. 😂
Nekem testi tünetek nem szoktak előfordulni. Általában csak az, hogy a kezemet folyton mozgatom vagy a fogaimat túlságosan összeszorítom. Bennem inkább a feszült, szorongó érzés jelenik meg. Próbálok mindent tökéletesen csinálni és csendben elbúljok a sarokban. Nem beszélgetek senkivel, csak ha muszáj, és nincsenek barátaim. Nem úgy mint mikor az átlag ember mondja azt a maga 5 barátjával, hogy nincsen, hanem tényleg nincsen. Minden nap egymagam vagyok. El vagyok szigetelődve az emberektől és félek is tőlük. Sok mindent nem csinálok az emberek miatt. Néha olyat sem ami alap dolog. Pl.: nem megyek le a menzára a sok ember miatt, inkább eszek a szobámban zacskós levest. Sok dolgot nem csinálok, ha mások sem. Próbálok függetlenedni már az emberektől, mert érzem, hogy nagyon nem megy a szocializálódás. Általában követni szoktam az embereket, akikkel ugyan ott van óránk, mert félek, hogy van valami amiről nem tudok és máshol lesz megtartva, vagy nem is az az óránk lesz. Viszont már próbálok magam menni. Viszont mikor egyedül én vagyok ott, mert a többiek később jönnek, akkor mindig stresszelek, hogy vajon itt lesz e az óra.
Azt vettem észre, hogyha 1 embernél több van a környezetemben, akkor már meg sem szólalok. Viszont ha csak 1, akkor nagyon jót el tudok beszélgetni vele.
Pont most lesz majd osztálykirándulásom és nagyon jó lesz a program, mert egy bölcsészet tudományi kart fogunk meglátogatni és én pont egy bölcsész szakra szeretnék majd jelentkezni, de félek elmenni, mert ki tudja, hogy mit rontok el vagy csinálok rosszul és nem akarok az osztálytársaimmal 2 napot ott tölteni. Ez viszont azért is lehet fura mert velük vagyok kollégista, de olyan helyen szállunk meg, amit nem ismerek és nem is tudom, hogy kikkel leszek egy szobában.
Az egyetem miatt is azért félek, hogy mi lesz ha odakerülök és eltévedek az előadótermek között...
Nagyon érdekes olvasni és hallani, amit a többiek írnak. Én sem szeretek telefonálni senkivel. Még édesanyámmal se. Mondjuk még szerencsére ez annyira nem fontos. Engem a rendelés inkább a suliban érint, mikor kaját kell rendelni. Sose rendelek. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, hogy nem tudom miért, de rossz érzés. Mikor vásárolni megyek, akkor mindig ruhát váltok, mert próbálok tökéletesen kinézni. Az a szerencsém, hogy falusi vagyok így kevesen vannak, de mindig stresszelek, hogy csak ne találkozzak olyannal akit ismerek.
Jelenleg 2 éve próbálok az új iskolámba beilleszkedni, de teljesen esélytelen. Senkit sem érdeklem. Én csak egy torz árnyék vagyok mindenki szemében. Van akinek jó, hogy eltakarom a meleg napsugarat és van akit zavar.
14:35 Persze, hogy nem. Imádom a "majd én megtanítom a vakot látni" vagy a "majd megtanítom a rokkantat járni" típusú embereket. Erre épül az egész motivációs tréning (Tisztelet a kivételnek).: "Legyél magabiztos" "Mert nyitni" "Járj el társaságba" Csak ez nem így működik.
Akinél nem így működik az éljen otthon a sötétben vagy ahogy szeretne ezek csak ilyen jó indulatu nem olyan mély kijelentések nemkell vérkomolyan venni vagy mellre szívni
@@Staz11 Tudod, a szavaknak jelentése is van. Én értem, hogyha valaki nem veszi észre, hogy mit beszél és hogy az hogyan hat másokra, de jó lenne ha mindenki elgondolkodna ezen mielőtt még mondana valamit. Ha azt mondod a barátodnak akinek valakije meghalt, hogy "jajj, felejtsd már el. Légy pozitív!" az tuti, hogy nem teszi a helyzetét jobbá... Jóindulatú vagy sem, ezzel max lekicsinyíted az érzéseinek, problémáinak a létjogosultságát a szemében. Inkább az lenne jobb, ha egyetértené vele, hogy oka van rá, hogy szomorú legyen a dolog miatt, leülnél mellé és meghalgatnád. Aztán ha a dolgok jobbra fordulnak, szépen lassan, de biztosan "túl megy rajta" ( mert teljesen sose fog ), és gyógyul lelkileg.
@@redpanda6497 A gyenge emberek buknak el elsőként.
@@Staz11 Bro 🤣
Ez nem gyengeségről szól.
Én is voltam ebben a helyzetben, és ha nagyon akartam volna szét vertem volna azokat akik basztattak e miatt. Tehát jobb fizikumbsn lehettem, de ha egyszerűen nem tudtam emberekkel szinte már beszélni sem akkor hiába vagy erős nem tudsz mit kezdeni
Ezt a folyamatot én is megéltem, hogy úgy gondoltam én ilyen kis nyomi vagyok és teljesen az én hibám, aztán szerencsére hamar kerüktem szakemberhez, diagnosztizálva lettem, és már a betegség tudat megnyugtatott hogy nem velem van a baj. Mára már szinte teljesen meggyógyultam, úgyhogy mindig van segítség!!💗
Leginkább akkor érzek így ha olyat kell felhívnom,akit nem ismerek,vagy alig! Olyankor azt érzem elájulok🙈
"inkább meghalna, mint hogy nyilvánosan beszélne mások előtt" ez én xDD
Én is 😬
Plusz én 😂
Nekem nehézséget okoz, ha például telefonálnom kell. Például volt, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy a szolgáltatót kellett felhívnom. Hát rendesen görcsberándult a gyomrom, és bármit hajlandó lettem volna megtenni, csak hogy ne kelljen felhívnom.
Amikor középiskolába kerültem, ott is nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Féltem, hogy ismeretlen emberek közé kellett mennem, emiatt nem is tudtam túl jól teljesíteni az első tanévben.
Szorongani kezdek, ha például valami fontos dolgot kell megkérdeznem egy idegen embertől. Ha nem érzem magam kényelmesen az adott emberek körében, akkor képtelen vagyok feloldódni. Folyamatosan szorongva érzem magam, és nem tudok miről beszélgetni velük.
Volt olyan is, hogy munkahelyről mondtam fel, és már napokkal előtte rá készültem, és már ahogy rá gondoltam, már attól görcsölni kezdtem. Hát még akkor, amikor odaálltam az akkori főnök elé! Emlékszem, hogy remegtem utána, kiszáradt a szám, de egyúttal eléggé nagy megkönnyebülés volt, hogy végre túl vagyok rajta, holott összesen csak hárman voltunk abban a helyiségben.
Nem tudok emberek felé nyitni, emiatt barátaim sincsenek, barátnőm is csak eddig életem során egyetlen egy volt, az is már évekkel ezelőtt. Ott is eléggé szorongtam, ha a szüleivel kellett beszélgetnem, vagy amikor be kellett mutatkoznom nekik.
Sokáig tudnám még ezeket sorolni és így is eléggé hosszúra sikeredett. 😁
Tiszteletem! Az ilyen jellegű videókat/ csatornákat, mint a tied, sokkal, de sokkal több embernek kellene nézni, vagy olvasniuk az ehhez hasonló tanulmányokat... Azt kell észre vennem, hogy az emberek egyre utálatosabbak egymással, persze szerintem ennek a miértjét sem tudják... Köszönet a munkásságodért!
Szuperul összefoglaltad a lényeget Attis! Megoldással együtt. Mindent átéltem a szociális szorongásból,amit elmondtál,jó nehéz volt...Nekem az önértékelésemet kellett helyrehoznom,nem volt könnyű,hosszú évek...viszont már bármikor ki tudok állni emberek elé beszélni,szívesen is teszem, könnyen barátkozom,kezdeményezni is képes vagyok és kimondottan szeretem a társaságot,igaz a szűkebb körüt.Mindezek jó irányba változtak,ami megmaradt az a tömeg fóbia, az is csak akkor ha tolakodó a tömeg.Mondjuk egy zsúfolt strandon,koncerten,bkv- n,sorban álláskor még mindig kijön ez a kellemetlen érzés.Az ilyen helyzetek ma is lemerítenek, utánuk pihennem kell otthonomban, vagy egy csendes természeti helyen.
De valóban sokat lehet változtatni rajta.köszi a videót!
10 éve szenvedek ebben, de elég drasztikus szinten. Pont tegnap határoztam el magam, hogy most már keresek erre orvost, szakrendelőt, mert egyszerűen már nem bírom így, tovább! Tudna esetleg valaki segíteni, hogy hol lenne a legjobb, ahol ezt tudnám kezeltetni? Ahova tényleg megéri elmenni és foglalkoznak úgy az emberrel..
Tündérhegy, ez egy pszichoterápiás központ!! Tb által támogatott az egész (magyarán ingyenes, nem is hittem el az elején, hogy ez tényleg ingyen van). Iszonyat jó szakemberekkel van teli az a hely és jó mesterséges közeget teremtenek a fóbia legyőzésére! Befekvős részre érdemes menni.
Üdv:
Egy szociális fóbiából kigyógyult ember!:)
Remek videó lett. Azt hiszem én is már kb 10 éve ezzel a fóbiával küzdök, és egészen eddig teljesen máshogy tekintettem a dologra. Voltam pszihológusnál, önismeret fejlesztő tanácsadónál elég hosszú ideig, de az emberi interakciótól való szorongásom ugyanúgy megmarad, nem is nagyon mertem említeni hogy akármilyen beszélgetés is legyen teljesen magamon kívül vagyok, nem tudok oda figyelni, görcsben van a gyomrom, és néha még remeg is. Pedig sportolok, elég gyakran olvasok is, és a munkahelyemen is elég sok időt töltök emberekkel is. De mások erre nem is gondolnak, hogy totálisan kivagyok ütve ilyenkor. Már azt a képességet is kifejlesztettem, hogy ha magamon kívül vagyok is valahogy megértsem amit mások mondanak, és közben imitálom mintha követném őket, de belül meg remegek mint a nyárfalevél. Hiába mondom el a legbensőbb énem a barátomnak, vagy mondtam el a volt barátnőmnek, a családnak akkor is jelen lesz ha nem tartom megbízhatónak őket. A másik képesség ami ezáltal kialakult bennem, hogy pillanatok alatt kiismerem mások természetét, és ebből már pár beszélgetés után ráismerek arra ki mennyire megbízható, milyen karakter. Viszont úgy gondolom, hogy aki ilyen dologgal küzd, annak szüksége lenne egy erős magába szállásra is. Gyakran már azelőtt megbélyegzek - pont az előzőek miatt, és mert úgy gondoltam ezekben a képességekben megbízhatok -, hogy egy szót is szólt volna, szóval most így agyalva még se olyan jó dolgok ezek, és nyitottabbnak kellene lennem az emberekre, nem pedig elítélni őket. Az önbizalmamon próbáltam javítani azzal, hogy külföldre utaztam dolgozni, teljesen egyedül, Bibliát, önismereti könyveket, kommunikációs könyveket vásároltam, olvastam. Olyan képzéseken vettem részt amit mások nem bírnak ki, és nagyjából magabiztos is vagyok, de a szorongás még mindig ott lappang bennem, még mindig gyakran előjön, és nem az önbizalom a tényező itt. Tényleg ahhoz tudnám hasonlítani mint a pókfóbiát, az ember egyszerűen retteg, és kerüli a szituációt. Néha elég ha rámírnak messengeren.
Nem tudom hogy nálam mennyire volt/van szociális fóbiám vagy hogy mennyire mondható annak. 12 éves korom óta tart (20 vagyok jelenleg), az akkori osztály társaim elkezdtek csúfolni a kinézetem miatt, aztán édesapám kiment Németbe.. Alig jött haza, vagy ha haza is jött tőle is kaptam hogy: "Hogy nézel ki?" "Miért nem fogysz?" "Bele fogsz halni ha nem fogysz" "Akaszd fel magad" "ki nem megyek így veled az utcára"..és hasonlók.. Emiatt már utáltam magam és elkezdett öngyilkos hajlamaim lenni, magas helyekről akartam véget vetni az életemnek mert úgy voltam vele hogyha már a családom utál akkor minek éljek. Aztán kezdődött a középsuli.. Szégyellem de 4 sulit és 7 osztállyal "szenvedtem" próbáltam hogy legalább a 9.osztályt el tudjam végezni, csak hát hol akkori ofőmtől kaptam meg hogy örül hogy végre elmegyek onnan ("jelzem": egész iskolás éveimben nagyon csendes voltam és próbáltam valamelyik "klikk"-hez tartozni közbe próbáltam tanulni hogy tudjam vinni valamire és figyeltem az órán szóval nem romboltam, nem szóltam közbe mikor a tanár beszélt) vagy épp olyan is volt hogy a tanár lehülyézett szépen mondva és az osztály 1 vagy 2 percig rajtam nevettek... Így hát emiatt jött közbe hogy ha jött akár 2 ember velem szembe én már mentem át az út túl oldalára gyomorgörccsel és picit remegő kezekkel, az újabbnál újabb osztályban meg tényleg nagyon ritkán szólaltam meg és egész sulis éveim gyomorgörccsel, remegő testtel, túlon túl sok rosszul léttel szenvedtem meg...sikertelenül (mert nem sikerült a középiskola).... 2 évbe telt kb mire találtam végre munkát (2019 vége felé-2022 márciusáig) és idő közben mivel nem tudtam végezni magammal így ételbe fojtottam a bánatom, emiatt most a munka is nehezen megy.. még sajnos a 8 órás munka is.. És így is kérdéses hogy sikerül-e valahogy megtartanom a munkát vagy újabb éveket kell szenvednem munka kereséssel miközben majdnem minden honnan kapom a negatívat és sajnos nem keveset.. Azóta már apám nem lakik velünk, csak édesanyám de ő se túl "lelkizős" ehhez.. Illetve anyum próbált pszichológushoz elvinni de az se ment nekem. 2020 augusztusában találtam meg a párom (és remélem "örökre" mert eléggé úgy néz ki a helyzet mert még együtt vagyunk^^) és azóta már egyre jobban javulok. Tény eléggé durván csiga lassan de már jobban vagyok mint régen. Még vannak bennem olyan hogy rosszul vagyok (2022 áprilisában kezdtem a munkát) vagy hogy mikor senki se lát elkezdek könnyezni és bennem van még ugyanúgy a megfelelési kényszer vágy szerű (McDonald's-ba dolgozok) szóval úgy ahogy "jól is jön" (könnyen izzadós "típus" vagyok) és ezt már nem rossz szemmel nézem, és emberek közt végre nincs olyan gyomorgörcsöm mint régen, vagy az hogy elmeneküljek előlük. De van még mit javítanom magamon és kivételesen szerencsémre a párom is igyekszik segíteni ebben nekem és együtt érezni velem ahogy csak tud (illetve nyilván az önbizalmamon is segít eléggé) és ha megint kezdek vissza esni a régi dolgokban mindig azonnal eltereli a figyelmem és megnevettet ha olyan van ^^
Sziasztok ! Egy 10.-es technikus srác vagyok. Már lassan 2 éve szenvedek ezzel a problémával. De nem mindig volt ez így a középsuli előtt kifejezetten extrovertált társasági ember voltam. De aztán jött a nagy változás új suli új emberek, próbáltam beilleszkedni érzékeltetni a társaimmal hogy rám lehet számítani ha baj van és hogy bármikor lehet velem beszélni bármiről. Süket fülekre találtam de aki ki is nyitotta a fülét az végül engem bántott. Keményen bántottak lelkileg nap mint nap de én azt hitzem hogy ez idővel elmúlik és végül így is lett mert elég kitartó voltam. De a lelkem a lelkivilágom az nagyon komolyan sérült. És így alakult ki nálam a szociálisfóbia. Nem merek megszólalni mert azt hiszem hogy a mondandóm nem érdekel senkit. Nem merek nagy tömeg közé menni mert azt hiszem hogy mindenki engem néz. A régi barátaimat szinte az összeset elvesztettem mert már nem voltam a régi beszédes, vicces srác. Éjjelenként azon gondolkozom hogy hol rontotzam el, hogy én egy gyenge jelentéktelen személy vagyok. Nem is szeretek másokkal beszélni a problémáimról mert így még gyengébbnek tűnök az emberek szemében. Irigylem azokat akiknek sok jó barátjuk van. Akikkel egész nap lehet valahol csavarogni...
Én megértelek, ugyanez van velem is..
Azt hiszem hogy én most jöttem rá hogy szociálos fóbiám van. Már gyerek korom óta. Mindig féltem már az iskolában is ha kikellet álnom az osztály elé, vagy ha a tanár engem kérdezett, vagy nekem kellet valamirőp beszélnem, ha idegen embereket kellett megszólítanom. Kiszáradt a szám, vagy nem tudtam megszólalni. A mai napig ha boltba megyek, vagy utazom izzad a kezem, és mindig azt érzem hogy biztos engem néznek, vagy azt nézik hogy nézek ki, vagy hogy állok vagy ülők a buszon.😅 Nem szeretek idegen emberekkel beszélni telefonon, pl ha ügyintézőt kell felhívni. Amikor a jelenlegi páromat megismertem az első randitól kezdve, egészen hosszú hónapokig mikor már együtt voltunk, izzadt a kezem, ha megfogta a kezemet...🙄😬 és mikor megjegyezte hogy miért izzad a kezem, akkor mégjobban izzadni kezdett...😅 De tudnék még mesélni, csak most igy hirtelem amik eszembejutottak. Ugyhogy akkor ezek szerint nekem is szociális fóbiám van.
Én gyakran félek ilyen szituktól. De ennek van egy alapja. Nagyon rossz a memóriám, és emiatt már számtalan kellemetlen helyzetben találtam magam. Például már többször megbántottam valakit azzal, hogy elfelejtettem a nevét, vagy, hogy miket mondott magáról. Olyan benyomást keltettem, mintha nem is érdekelt volna a másik, miközben csak a memóriám hagyott cserben.
Köszönöm ezt a szuper videót, és hogy ennyire elfogadóan beszélsz róla, én is szenvedtem tőle,4 éve járok terápiába, és nagyon sokat fejlódtem.
:)
Imádtam ezt a videót Atis! Köszönöm szépen.
Ahogy elnézem a kommenteket, nagyon sokan küzdenek különböző emberekkel kapcsolatos fóbiákkal, melyek nagy része abból ered, hogy mit gondolnak róluk az emberek ha valamit elrontanak/nyilvánosan leszerepelnek/ vagy valami tök egyszerű dolog nem sikerül és mások is látják. Hadd adjak egy-két olyan mondatot nekik ami lehet, hogy segít/vagy akár egy életre megoldja a szorongásukat: Az embereket rohadtul nem érdekli, hogy mi van veled! Csak önmaguk érdeklik és ha el is szúrsz valamit, ők már másnapra elfelejtik te pedig lehet, hogy egy életen át rugózol rajta. Szabadítsd fel magad(az elmédet) és élj bátran mert senki más nem fogja megtenni helyetted.
Nem is tudtam hogy van ilyen, hogy szociális fóbia. Most nyert nagyon sok minden értelmet az életemben. Júniusban úgyis terveztem pszichiáterhez menni szorongásos gondok miatt, de akkor majd beszélni fogok erről is vele.
Nagyon megnehezíti az élet minden területét. Én eddig még szakértői segítséget nem kértem, hanem hatalmas önkontroll és a családi támogatás (néha inkább nyomás) segítségével haladok, vagyis inkább csak átvergődök a mindennapokon. Viszont így ezt belátni és szembesülni vele egy nagyon nyomasztó érzést kelt. Látom, hogy elmegy az életem, zajlanak az életesemények és alig tudok megélni valamit a maga teljességében, mert generalizáltan minden társas szituációban előjön a szorongás, csak változó intenzitással. Van ami csak enyhe, látszólag félenkséget, visszahúzódást vált ki, de van, ami zavartságot vagy pánikot. Nagyon rossz :(
Amióta az eszemet tudom, szociális fóbiában "szenvedek". 13 éves vagyok. Borzasztó egy érzés hogy másnak amíg az hogy átmegy a barátaihoz egy délutánra természetes, nekem addig egy pánikroham. Ezért inkább lemondom, soha nem szoktam elmenni, vagy nagyon ritkán. Ugyan így vagyok a neten való barátkozással.
Iskolában pedig még rosszabb, minden egyes órára gyomorgörccsel ülök be. Szédülés érzet, hőhullámok, rosszullét szokott jelentkezni.
Köszönjük Atis, nagyon király lett a videó!
Engem a hideg verejték ver le rendszeresen 😁 na meg kimerülök, ha sokszor kerülök olyan helyzetbe. Mostanában piiiicit enyhült.
Jó kissé tisztább képet kapni a különböző megnevezések közti különbségekről. Én nem vallom magam félénk embernek, (tini koromban szerintem az voltam, most 25 évesen már nem) viszont gyanús hogy szociális fóbiával még most is küzdök. Azt is érzem, hogy ez hatással lehet az életem különböző részeire, de őszintén nem zavar, mert amúgy jól érzem magam. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, amikor felnőttként szembesültem azzal, hogy mennyi bölcs és érett (főleg felnőtt) embernek meg sem fordul a fejében az, hogy az ilyenekből versenyt csináljon, nem úgy mint egy csomó tini, akiknek romokban van az önbecsülése, és minden ilyesmiből versenyt csinál. A néhai anyukámnak volt eléggé alacsony önbecsülése szerintem, ezért csinált 40-45 évesen is versenyt olyanokból, amikből legtöbbször csak tinik csinálnak versenyt, így azt feltételeztem anno, hogy felnőtt korban is ez vár rám. Nem a tiniket akarom itt most lejáratni, viszont az igaznak látszik, hogy különböző okok miatt főleg ebben a korban jellemzőek az efféle problémák.
Nincs szociális fóbiám de ahogy öregszem egyre inkább utálom az embereket :)
Dettó! Én se félek tőlük, hanem egyszerűen ki nem állhatom őket :D
@@Leilaa00 Szintén
Ez a kedvenc kommentem 😊 a szívemből szóltál 😊👍
Ismerős!!!
Én is, egyes típusokat...
Megcsináltam a kreszt és a forgalmi vizsgát és az elsősegélyt hagytam utoljára mert attól félek a legjobban.
De rávettem magam, tanultam és elmentem vizsgázni. Annyira féltem és stresszeltem, hogy elfelejtettem mindent amit tanultam és orbitális baromságokat mondtam. Megbuktam😅
Nagyon jó hogy csináltál erről a témáról is videót. Köszönjük Attis
Úristen köszönöm ezt a videót 😍 szociális fóbiám van gyermekkorom óta
Alapvetően, nekem hasonló tüneteim vannak..
Viszont egyre többször próbálok kitörni ebből. El járok társaságba. Vannak dolgok amik nem mennek könnyen, de munkákból adódóan rengeteg emberrel interaktálok. Viszont még mindig bemagolom mit mondok a hús púltnál, ha vissza kérdez akkor zavarban vagyok, de ez is egyre kevésbé zavar.
Az összes tünet jelen van nálam. Tudom, hogy nem jó és nem normális. De így, hogy távol maradok mindenkitől, biztonságban érzem magam. Sajnos szinte 0 pozitív tapasztalatom van az emberekkel, nekem eddiv mindenki csak ártott, ide értve a "barátaimat" és a családomat is.
Szia Attis! Tetszett a videó, már évek óta szociális szorongással élek, ha emberek közé kell mennem, akár a barátaimmal találkozom, akár csak a boltba megyek le az mindig rossz érzés. Olyan, mintha mindenki engem bámulna, folyamatosan mini pánikrohamaim vannak, nem tudom pl a barátaimnak elmondani, hogy igazán mit szeretnék, mert az agyam leblokkol és nem azt mondom ki, amire gondolok. Ha megkérdezik a véleményemet valamiről, akkor az olyan, mintha bevittek volna egy kínvallatásra és a pofámba világítanának egy nagy lámpával. Fura, de már egész jól megtanultam ezt kezelni, nem könnyű vele élni, de fokozatosan terápiával meg lehet gyógyulni! Kívánok mindenkinek mihamarabbi gyógyulást és hiszek bennetek! ❤
Egy műsorban említették a szociális fóbiát és rágugliztam, hogy mégis mi ez, mert soha nem hallottam eddig ilyenről... Gondolom ezen buzdult fel az algoritmus és dobta ki elém ezt a videót!
Nos egyáltalán nincs kizárva, hogy ez (is) lehet az (egyik) bajom...
Családi döntés miatt nem jártam óvodába, sőt hetedikig általánosba sem. Ez főleg apám döntése volt, így utólag belegondolva ő túltolt bizonyos dolgokat velem kapcsolatban... Emlékszem pár beszélgetésünk lényegére és ebből nagyjából az jött le, hogy nem volt valami nagy véleménye a saját apjáról, így mindent is másképp akart csinálni! Másrészt valszeg velem kapcsolatban is voltak túlzó elképzelései... Amikor 12 éves koromban meghalt és magamra maradtam anyámmal, akkor elég sok minden megváltozott... Egyrészről megszűnt anyám felett a kontroll és korlátozás nélkül tarthatott lelki terrorban... Másrészt már előtte is volt szó róla, hogy vidéken nem lévén igazán lehetőség magántanulóként folytatni, így lassan suliba kellene mennem... A dolgok akkori állása szerint nyolcadikba... De amikor a szokásos éves vizsgáim zajlottak, a történelem vizsgán teljesen lefagytam, rosszul lettem, stb. Így maradt a hetedik, így is egy évvel a normális kor előtt és ráadásul a sima általános iskolai osztályban, a hatosztályos gimi helyett... Ez ott gyakorlatilag minden bukdácsoló, magatartási problémás gyereket jelentett, hiszen mindenki más kellett a gimis létszámhoz, hiszen még mindig egy inkább nagyobb falunak mondható kisváros iskolájáról beszélünk!
Így nem elég hogy otthon anyám alapállása az volt, hogy én tettem tönkre az életét a megszületésemmel és ezért bosszút áll rajtam, a suliban is én lettem a célpont! Nem csak a diákok, hanem némelyik tanár részéről is, mert azt nem tudta mindegyik feldolgozni, hogy mi az, hogy valaki két osztályt tudott le egy év alatt... Vagy hogy nem volt soha tesi, rajz és énekórája. A tesióráknál ez extrém mértéket öltött, hiszen se az agyamnak, se a testemnek nem volt halvány fogalma róla, hogy ott mit kellene csinálni, ráadásul dongalábbal születtem és azon kívül, hogy csecsemőkoromban valahogy "helyretákolták", ezzel kapcsolatban nem történt semmilyen kezelés... Persze felelések és hasonlók nagyjából a lehetetlen küldetések szintjét súrolták...
Továbbá ez az időszak hozta meg a koffeinfüggőségem is... Lévén addig késő délután volt nekem tanítás, így egyik napról a másikra kellett volna a hajnali kelésre átszoknom. Úgyhogy jött a két automatás kávé/szünet, hogy valahogy ébren maradjak...
De valahogy végigszenvedtem ezt a két évet, nem is rossz eredménnyel! Gondoltam én, hogy biztosan a nem épp elit iskolai környezet volt a bajom és otthonról is szerettem volna szabadulni... Így jött a gimi, direkt olyan helyre jelentkezve, hogy még véletlenül se lehessek bejárós...
De itt se lett sokkal rózsásabb a helyzet... Aztán utána jött egy iskolaváltás visszafelé, ez akaratom ellenére... Majd újra egy, ez már a saját kiharcolásomból, mert túl sok volt az otthoni légkör... Majd ismételt hasonló szenvedések után az érettségi előtti nyáron, egyik napról a másikra anyám kitett otthonról, minimális cuccal... Nagykorú voltam már, így megtehette! Az érettségit már félig koleszban, félig utcán élve csináltam meg... Az addigi haveri kör le se... Egyébként sem volt se abban, se a csajozási kisérleteimben köszönönet utólag belegondolva, de ugye utólag ebben is okosabb az ember! Hiába voltak terveim ezutánra, a balszerencse, a tájékozatlanságom és pár "jóakaróm" (többek között anyám) jóvoltából minden kudarcba fulladt...
Így azóta kisebb megszakításokkal hajléktalanként, testileg-lelkileg emberi roncsként élek... Ugyanannyi ideje, mint amióta a kormányunk senkit nem hagy az út szélén... Ebből nagyjából mindenki kiszámolhatja...
Egy darabig próbáltam valamiféle kettős életet élni, de már társasági életet csak kellő mennyiségű alkohollal tudtam menedzselni és ugye az ilyen kettős életek problémái is rendre kiütköztek...
Ugye azt lássuk be, hogy csövesek között erősen intellektuális vákuum van, no meg jó nő se nagyon akad, így próbáltam ide-oda eljárogatni a minimális pénzemmel...
A végén már egy random hosszabb beszélgetés is csak úgy ment, ha volt bennem egy légkör... De ennek ellenére nem lettem alkoholista, előbb adta fel ezt a módszert a szervezetem... Most ha meginnék egy sört, visszamenőleg több órára eltűnnek az emlékeim és a másnaposság egy-másfél pokoli hetet jelent, ami alatt lábra sem tudok állni...
Így ez a taktika is befuccsolt! Jelenleg inkább amennyire lehet éjszakai üzemmódban "élek", sokszor ha szembe jön valaki az utcán, inkább átmegyek a túloldalra és minden másban is a legminimálisabban próbálok emberekkel találkozni...
Itt tartok jelenleg, mindenféle remény nélkül... Ezt az egészet eddig annak tudtam be, hogy nem tudom azonosítani az emberi reakciókat... Aki akar, az ver át. Egy időben rendszeresen megtaláltak a zsebtolvajok(egy okkal több, hogy kerüljem a tömegközlekedést). Ha valakivel véletlenül barátkoztam is, abban sem volt soha köszönet...
Így a nem megy, akkor nem erőltetjük alapon gondoltam! Úgy voltam vele, hogy ha valaki azért tart a kutyáktól, mert nem ért hozzájuk, akkor nem ugrik random kuvaszok nyakába, hogy megsimizze! Sőt, viszonylag kevés embert tartanak pórázon és szájkosárral, így jobb nagyobb ívben kerülni...
Az én szociális fóbiám kimerül abban, hogy kellemetlen ismerkedni és utálok ismeretlen közegben szerepelni és középpontban lenni. Sokáig úgy gondoltam erre hogy le kell győznöm ezt a nyomiságomat. Részben ezért szerveztem magamnak egy nagyobb utazást teljesen egyedül hogy "meggyógyuljak". Az utazasom végén ugyan lett egy magamhoz képest extrabb önbizalmam, de a legfőbb tanulsagom, hogy megszerettem ezt a gyengeségemet és már nem átokként tekintek rá. Ettől vagyok az aki. Szóval az receptem az utazás.
Persze ha súlyosabb tüneteid vannak fordulj orvoshoz :) ez csak az én személyes történetem.
Én felvagyok mindig arra készülve,hogy letámadnak. Volt 3 eset amikor teljesen random odajöttek hozzám és pofán eresztettek.Életembe nem találkoztam ezekkel az emberekkel de valahogy úgy töntöttek,hogy ők most leütnek.Ennek már 2 éve de azóta úgy megyek el mindenhova,hogy felvagyok készülve mindenre.Ez annyira bennem van,hogy amikor a haverokkal voltam és az eggyik meg akart viccelni hogy hátulról megszoritt.Ahogy hozzám ért könyökkel el törtem az órrát.Ez teljesen reflexből megy már és nem tudom irányittani.i i
Szívesen néznék egy ilyen videót a klausztrofóbiáról
borzalmas dolog az az érzés, amikor az után bújkálsz a bokrok és villanypóznák között, hogy nehogy valaki észrevegyen, és amikor meglátsz egy embert elfutsz, mintha ragadozó lenne. Ehhez még hozzájön az, hogy amikor egyedül otthon vagy, minden nagyon szuper, elhatározod, hogy mostantól önmagad leszel és nem félsz vállalni azt, aki vagy.... ez mind szép és jó, a probléma csak az, hogy amint emberek közé mész, elszáll minden önbizalmad😥 és nem viccből mondom, ajánlom az állatokkal való socialaizálódást, sokat segít!
Köszönöm valóban szükségem lenne egy szakemberre.
Diagnosztizált szociális fóbiával és depresszióval küzdök, idén leszek 30 éves. Gyerekkoromtól kezdve antiszociális vagyok, ennek oka lehet az is, hogy abban a házban, ahol felnőttem, nem voltak velem egykorú gyerekek, nővérem meg 7 évvel idősebb. Szerintem már óvodában elcsesződött valami, mert sosem játszott velem senki, én meg mindig csak ültem és vártam, hogy hazamehessek, utáltam ott lenni és a többiekkel lenni, szóval onnan sem voltak barátaim. Egy idő után piszkálni kezdtek, általános iskolában ugyan ez volt, de ott fizikailag is bántottak. Az érdekes, hogy ez gimiben abbamaradt, nem voltam közel senkihez, de nem piszkáltak, a végére meg tök jól kijöttem mindenkivel. Én sosem voltam erőszakos vagy rossz, egyszerűen csak más dolgok érdekeltek. Pl emlékszem, mikor Líbiában kitört a balhé és Kadhafi menekült, aztán megölték, én épp azzal voltam elfoglalva, osztálytársak meg az aktuális Való Világgal. Szóóóóval teljesen más voltam óvodásként is, gimisként is. Na, mivel nem voltak ilyen tipikus gyerekes szociális kapcsolataim, később elég agresszív lettem, meg egyben félős is. Szóval itthon, családtagokkal simán szájaltam, volt, hogy ordibálásig ment a dolog (ez olyan huszonéves korom közepéig volt jellemző), de arra képtelen voltam, hogy lemenjek a boltba venni egy kiló kenyeret. Komolyan, míg áltam a sorban a boltban, és néztem például a felvágottakat, ezerszer elmondtam a fejemben hogy mit fogok kérni, közben izzadtam és ideges voltam, aztán mikor sorra kerültem, szemkontaktus nélkül, elhaló hangon elhadartam a betanult mondtatot. Ezen kívül folyamat azt éreztem, hogy bárhová lépek be, terem, busz, bolt, posta stb... megbámulnak, végigmérnek.
Erre rátett egy lapáttal apám halála is, még befordultabb lettem. Szóval volt egy ilyan jó 10 évnyi időszak, amikor egyszerűen nem bírtam emberi interakcióba kerülni, rettegtem tőle, de mellette volt egy agresszivitás is, ami családdal szemben ment, nagy ritkán olyan emberek ellen, akiket nem éreztem magam felé fenyegetőnek. Pl. ha egy bolt előtt kolduló csöves cigit kért, simán lepattintottam, de ha egy buszon kellett volna vitatkozni valakivel az ülésért, már nem ment volna. Na ezt az egészet megfűszerezi még a depresszió, a szuicid gondolatok, a bizonytalan jövő érzése, életuntság, faszkivanság.
Mi lett a vége? Doki, írt gyógyszert. Egy escitil nevű antidepit szedek, 20 mg naponta, régen szedtem helexet is (kb. mint a frontin vagy xanax), de azt elhagytam. Amit segít, hogy magabiztosabb lettem, furcsamód olyan munkám lett, amiben rendszeresen kell emberekkel kommunikálni, így már simán intézek ügyeket, kérem el a kenyeret a boltban, beszélgetek emberekkel és nem vagyok agresszív, már évek óta nincs ordibálás itthon. Szóval tényleg kurvasokat segít, viszont nem tudja kiírtani teljesen a bajaimat, így mérsékelten, de még előfordul a fóbia. Például még mindig kerülöm a szemkontaktust sok esetben, vagy bizonyos emberekkel szemben feszültebb vagyok, a depresszió meg minden hónapban előjön max egy hétre. A melót elvégzem, szerintem jól csinálom, de ugyan az van basszameg, mint oviban. Ez a "mikorl esz már vége faszooooommmm, nem akarok itt lenni, unom" érzés. De nem ez a lustaság eredetű érzés, hanem ami a mellkasodból jön. Amikor veszel egy mély levegőt és elgémberedik az összes végtagod, a mellkasod meg fáj és ott abban a pillanatban inkább szeretnél megdögölni.
Szóval mindenkinek üzenem: Menjetek dokihoz, és szedjétek be a gyógyszert. Jót fog tenni, de mivel a magyar eü egy kalap szar, így a pszichiáter úgysem lát el. :D Nálam legalább is volt összesen 5 percnyi beszélgetés, aztán annyi. Háromhavonta megíratom a receptet és kész. Nincs terápia, a magándoki meg drága. Én már beletörődtem, hogy unalmas, bodlogtalan életem lesz és egyedül fogok meghalni. De erre is van egy kis enyhítő körülmény: cica. Amióta van macska, van miért hazajönni.
Atis csinálnál párkapcsolati tanfolyamot, Azt nagyon szívesen megvenném. Ami megtanít jól működni párkapcsolatban.
Régen általános iskolásként nem tudtam be illeszkedni senkihez. Voltak 1-2 barátaim de ők is el dobtak és ki utáltak pedig semmit nem tettem. Bántottak néha lelkileg, néha fizikailag. Teljesen el voltam szigetelődve féltem az emberektől és főleg attól, hogy ha beszélnem kellett tömeg előtt. Azóta el telt 2 év. Rá jöttem, hogy ha nem változtatok akkor az életem teljes romokban lesz. "Soha ne bízzak az emberekben, mindenki árt". Emiatt voltam teljesen betonbuborékban. És 11 évig tartott ez a sz*rság. Azóta sokat nőttem és sokat fejlődtem agyilag is és rá jöttem, hogy az emberek nem mind gonoszak. Azóta lettek barátaim és egy egészséges pár kapcsolatom és végre azt adom aki igazán akartam lenni. Most már az életem is boldogabb lett!
Én egyszer (kb 25 éves voltam és munkahelyen) 1 év után oldottam fel/ mertem önmagam lenni, mire azt vágták a fejemhez hogy mennyire ki nyílt a csipám. Wtf!? 2 emberrel voltam ott jóba és összesen 3 évig bírtam mert el ment mind a 2 kolléganő.
Ilyenkor kell visszaszolni hogy és kérdeztem?
Eddig azt hittem szociális fóbiám van de nem csak félénkség. Most 19 vagyok még 13-14 éves korom körül történt,h folyamatosan jöttek a negatív élmények a suliban. Piszkált mindenki kiközösítettek szinte mindenki azt mondta rám,h biztos b.zi vagyok mert,h nagyon vékony voltam 40 kg és nem tudtam megvédeni magamat. Ez akkor nagyon rossz volt magántanulónak is kellett lennem. De most már nagyon sokat változtam 75 kg izom 1.83m hez ezért hálás vagyok azoknak akik piszkáltak lehet ha nem piszkálnak nem kezdek el edzeni. Az izom mögött magabiztosság van mert mindig a vékony embereket piszkálják és az izmosakat nem merik mert félnek tőlük.💪🏽💪🏽😇😇
Ez suliban kb mindig így van nálam.
Ha nevetnek vagy sugdólóznak akkor is mindig azt hiszem rólám.
kb egy rémálom
Mélyen elszomorító és brutális látni ezt a sok embert, hogy milyen sokan szenvednek ettől. Az nagyon rosszul hangzik, ha azt érzem, hogy kicsit jobb, hogy nem vagyok egyedül ezzel és nem egyedül küzdök ezzel? Konkrétan ma is az történt velem, hogy a városban voltam, gondoltam veszek magamnak egy fagyit (már ez nagy elhatározás volt, hogy oda mentem kikérni), ahogy álltam ott már mögém álltak kb öten és konkrétan kezdtem rosszul lenni, izzadtam, alig kaptam levegőt és alig vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Szavakkal tényleg lehetetlenség leírni azt, hogy mennyire kimondhatatlanul rossz érzés ez. :(
Ismerős, és borzasztó rossz valóban:( ezt csak azt érheti meg aki átéli. Én már pusztán attól rosszul vagyok ha az utcán járkálva néznek az emberek.
Mindenki mesél, úgyhogy úgy döntöttem én is :)
Szóval 7.-8.-os lehettem, amikor észrevették a barátaim, hogy nem eszem rendesen. Kérdezgettek, hogy mi a baj, megijedtek, hogy koplalok.
De itt nem erről volt szó, semmi bajom a testemmel.
Az igazság az, hogy rettegtem emberek előtt enni, folyamatosan azon aggódtam, hogy mekkora idiótának néznek, mennyire eszek hülyén stb.
Ezt nekik sosem mondtam el, emiatt tenni se tudtak ellene. Otthon mindig egyedül ettem, általában a szobámban, ha volt itthon valaki.
Ez az egész az évek alatt rosszabodott, annyira, hogy nem mertem nyilvános helyre lépni, ez köszönhető volt a covidnak is persze, hihetetlen boldog voltam, hogy nem kell emberek közé mennem.
Viszont.. a szüleimmel megromlott a kapcsolatom, folyamatosan azt hajtogatták, hogy lusta vagyok és hülye, hogy nem megyek ki a házból. De nem ment, minden nap sírva fakadtam és kezdtem beleőrülni a saját gondolataimba. A szüleim mellé kényszerítettek találkákra családtagokkal miután a vírus kicsit csillapodott.
Hála ég a nővérem észrevette, hogy valami itt nem oké és mondta, hogy beszéljek a szüleinkkel. Megtettem.
Először NAGYON nehezen fogadták és azt mondták csak bebeszélem magamnak és túlesem rajta..
Továbbra sem javult és akkor már ők is ráébredtek a dologra.
Évek óta küzdök, mostmár a család támogat teljesen, a barátaimnak is lassan megnyíltam és ők ugyan úgy szorosan fogják a kezem.
Tudom, hogy nehéz, konkrét nyilvános wc-re se merek menni, inkább tartom hazáig, viszont haladok. Lassan, de biztosan.
Köszönöm, ha elolvastad és a videót is köszönöm
Köszönöm a videót!És valóban igaz.10 évet vártam én is,mire pszichológushoz fordultam először.
Nagyon köszönöm a támogatást! És egyébként sikerült pozitív változást elérni a pszichológus segítségével?
@@tanulommagam Akkoriban arra jó volt hogy adjon is kis löketet.Volt is miért,kiért változni.Ez elég fontos!De sajnos nehéz így is.Az igazi felszabadulás még nem sikerült teljesen.
Pont jókor jött ki ez a videó .én is szerettem volna megoldani ezt
Eddig sosem gondoltam rá, hogy esetleg ilyen fóbiám lehet (sosem néztem utána mit foglal egybe). Mikor iskolába jártam mindig én voltam a csendes "gyerek". Sokszor szóbeli felelés helyett inkább az 1-est választottam, csak hogy ne kelljen kiállni az osztály elé. Utáltam iskolába járni, mert tömegközlekedéssel tudtam, csak eljutni. Mai napig rosszul érzem magam, ha tömegközlekedést kell igénybe vennem.
Telefonálni idegen emberrel csak akkor merek, ha már tényleg szükséghelyzet van és nem tudom megoldani másképp. Nem merek nyitni emberek felé és inkább kerülöm a kontaktust ahol csak tudom.
Éttermekben illetve nyílt helyen nem szeretek enni, mert olyankor mindig izgulok és bénázok össze-vissza és félek a többi ember reakciójától. (Még érettségi után az osztályommal voltunk egy búcsú ebéden és akkor is inkább azt választottam, hogy ott leszek viszont nem fogok enni.)
A 21 évem alatt összesen 1x voltam "barátokkal" (inkább csak ismerős, mert nem érzem úgy hogy lenne 1 tényleges barátom is) "szórakozni".
Ha egy idegennel kell beszélnem akkor kivétel nélkül össze-vissza hadoválok és nem tudom egymás után tenni a szavakat még akkor sem, ha a fejemben megvan a mondat. Attól félek, hogy olyan kifejezést vagy szót használok amivel megsértem őt és így inkább minél rövidebbre és valamennyire hivatalos formában próbálok beszélni. (de leginkább próbálom kerülni a verbális formát)
Nagyon nehezen vettem rá magam arra is, hogy munkába álljak, hisz félek az új emberi kapcsolatoktól és a fent említett tömegközlekedéstől is tartok.
Őszintén sosem volt barátnőm se a fent említettek nagy része miatt, és már beletörődtem, hogy inkább leélem egyedül az életem (sokan furcsállják, hogy egy 21 éves így dönt, és meg is értem őket)
Ha itthonról el kell mennem már akkor elkezdek szédülni, vagy gyomorgörcsöt kapok. Az utcán mindig az figyelem, hogy ki néz engem és mit gondolhat rólam.
Sajnos egy olyan családban élek akiknek el sem mondom, mert hülyének néznének és kiröhögnének, hogy beképzelem az egészet. Elfogadtam már ezt is és inkább hagyom őket abban a hitben, hogy egyszerűen furcsa vagyok.
Feltételezem, hogy pár éve depressziós is voltam. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha én nem lennék. Mennyivel könnyebb lenne sok mindenkinek, hogy nem kell velem bajlódni. Még a családtagjaimmal is minimális szinten beszéltem. A szokottnál is jobban magamba fordultam. (öngyilkosságig sose jutnék, mert szerencsére túl gyáva lennék hozzá).
Minden ismerősöm azzal jött folyamatosan, hogy miért vagyok ilyen búval baszott. (én erre mindig csak annyit válaszoltam, hogy fáradt vagyok).
Amikor kilencedikes lettem nyitottunk nekem egy bankfiókot, hogy az ösztöndíjamat majd oda utalják. Na igen, de ez mind addig tartott amíg meg nem tudtam, hogy be kell menni a bankba a kártya kódját átvenni. Itt én azt mondtam, hogy nem megyek és hagyjuk inkább az egészet. Ekkor kaptam a családomtól hideget meleget, hogy mi bajom van, hisz el is visznek, csak bemegyek kijövök stb..
Iskolai versenyre sok tanár szeretett volna vinni, de ezeket mindig visszautasítottam. Ők sosem értették, hogy miért teszem ezt mivel nagyon jó vagyok abból az adott tantárgyból és bőven lenne esélyem nyerni.
Orvoshoz is csak akkor megyek, ha ténylegesen beavatkozásra van szükség. Igazolásom szinte mindig úgy volt, hogy anyukám elmondta mi a bajom és ő hozta el nekem az igazolást.
Az életem nagy részét a szobámban éltem eddig le, mivel a családomnak sem szeretek magamról mesélni semmit, mert ha mesélek úgy tesznek sokszor, mintha érdekelné őket, majd 1-2 nap múlva rajtam röhögnek.
5-10 perc gondolkozás után sem tudom megírni, hogy mi jelent nekem boldogságot. Nincs az életemnek olyan területe ami boldogságot jelentene.
Sikerült egy 100%-ig pontos leírást adnod rólam, félelmetes.De én a közelmúltban döntöttem el hogy ha beledöglök is megváltozom,te se add fel.
Ötödikes koromban két évig folyamatos iskolai bántalmazásnak voltam kitéve. Nem éreztem a hatását sem akkor, sem később csupán 3-4 év múlva tudatosult bennem, hogy valami nem oké. Majdnem egy éve tudom, hogy szociális fóbia miatt szenvedem, viszont úgy voltam vele, hogy “biztosan nem, már megint beképzeled magadnak, csak neked legyen problémád? Sajnáljanak az emberek?” A speciális kategóriába tartozom, mert a családdal és a baráti körrel semmi gondom nincs olyankor “confident” vagyok, viszont egyedül akár a városban, akár ismeretlen helyen, boltban, buszon elfog a rettegés, hogy “biztos koszos a nadrágod, azért nézett rád olyan furán a néni” , “hülyén állsz, rossz helyen van a kezed” , “mit gondolhat rólam, hogy x dolgot tettem?” és még sok ilyen. Nehezen nyílok meg az emberek felé a folyamatos rettegés, megfelelési kényszer és túl gondolás miatt.
Azt tudom tanácsolni az embereknek, hogy igenis törődjenek a mentális jólétükkel, hiába nem nagy “divat” errefele. Csessze meg az ( már bocsánat!), aki lerendez annyival , hogy “majd kinövöd” , “mi az, hogy nem tudsz szóban felelni?” , “majd elmúlik”. Ez nem így működik, aztán még később rájön az illető, hogy “tényleg bajod volt akkor…és mostmár mindegy..”
higgyetek magatoknak, megtudjátok csinálni! Apránként menekülök az árnyék elől és segítséggel sokkal jobb. Ne engedjétek, hogy más elhitesse veletek, hogy senkik vagytok, hogy nem vagytok méltók arra, hogy barátaitok legyenek, hogy legyél megtisztelve, ha valaki szól hozzád. Nem! Mindenki értékes, aki pedig más életét teszi pokollá, csak sajnálni tudom, mert akkora háborút vív fejben, hogy csak na. Előbb tedd magad rendbe és utána ossz ki másokat :)
Köszönöm, ha elolvastad, legyen szép napod!
Amennyire én látom, igen-igen lényeges (lenne) megkülönböztetni a szociális fóbiát a szociális undortól!
Nagyon köszönöm😔❤ így talán megértik a helyzetem... legalább a családom 1-2 tagja😔 talán....
Jelentős negatív hatással van ránk a másik ember. XD Mindig van alapja a félelemnek. Egyszerűen önző seggfejek vagyunk, akik a mikroagresszió számos formáját alkalmazzák, napi rutinunk része. A nyugis egyedüllétnél nincs is jobb. :D
Egyébként nagyon egyszerűen legyőzhető a szociális fóbia, nekem segített, amikor rájöttem, hogy mindenki halandó és gyors reakcióm esetén én jövök ki élve a szorult helyzetből. Halandók vagyunk. Igen. Az is, akitől félsz.
Évek óta küzdök ezzel a jelenséggel én is...a covid időszak alatt ez csak mégintezivebbé vált. Mindigis gyűlöltem a nagy tömeget, a bevásárlás is sokszor gondot okoz. Korona alatt maszkban, sokszor azt éreztem mintha ott sem lennék, igy az valamilyen szinten segitett. A legroszabb az amikor ügyeket kell intézni legyen ez akár személyesen vagy telefonon...napokkal elötte 100 féle fajta módon lejátszom magmban az adott párbeszédet és amikor már élesben megy egyszerüen nem találom a szavakat...lever a viz, remegek és sokszor összefüggéstelenűl beszélek ilyenkor....
Ügyfélszolgálatosként dolgozom már 7 éve. Napi 150 kimenő hivást lebonyolitok és szinte minden reggel gyomorgörcsel ülök le a gép elé. Nap közben ez persze utána enyhül de sokszor nehéz igy elinditani egy munkanapot.
A férjem az egyetlen ember akinek nyiltan el mertem mindezt mondani. Bár nem igazán érti mi az ami mindezt kiváltja ( hozzáteszem - még én magam sem tudom mitől alakúlt ez ki ) próbál támogatni azzal, hogy a legtöbb helyre elkisér. Nem tudom más hogy van ezzel de nekem segit ha van velem egy közeli ismerős vagy családtag.
Jó hogy ilyen témában is készült videó, sosem néztem ennek mélyebben utána mivel azt hittem csak én vagyok ennyire életképtelen és meglepett, hogy ennyien vagyunk akik ezzel élnek...Kitartást kivánok minden sorstársamnak!!
WÁÁÁ! Nagyon jó videó volt ez is! De hiányoltam belőle két dolgot, amire még két mondatot lehetett volna szánni. (Természetesen azért, mert engem érdekel, de szerintem nem csak engem. :) ) Az egyik, hogy a szülői oldalt jobban kifejtsd, hogy én mint szülő mit tehetek azért, hogy ne vigyem ebbe bele a gyereket. A másik pedig, hogy mint barát, mit tudok segíteni. Ez mondjuk lehet, hogy nagyobb téma, de jó lenne nem csak kukán állni ilyenkor. Vagy lehetőség szerint kirángatni az embert a szituációból. :/
Én is ezzel küzdök. Mindenre kihat az életemben. Tanulásban, a családi és párkapcsolati életemben, a hétköznapokban mindenhol. Néha még a saját kertembe is félekkimenni. Egy telefinálással vagy levél írással is van hogy heteket várok. Szociális események előtt is már egy héttel szorongok. Aztán gyakran annyira zavarban vagyok hogy valóban kellemetlen helyzetve hozom magam mert olyat ejtek ki a számon amit nem kellett volna vagy csinálok vmi furát. Vagy volt hogy elfelejtettem köszönni mikor a témavezető tanátommal konzultáltam mert annyira féltem. 25 éves vagyok. Már annyira meggátol az életben hogy eljutottam oda hogy terápiára akarok vele járni. De nekem ez is ijeztő ezért lassan haladok ezzel is. De mostanra már a környezetemmel is megbeszéltem es elfogadják hogy nekem segítség kell. Nekik is rossz így meg nekem is.
Nekem is van ehhez hasonló kis történetem, ami az alábbi lenne: Én a suliban nem szoktam az osztálytársaimmal sem annyira beszélgetni, kivéve egy-kettóvel, és vannak olyan emberek, akikre rá se tudok nézni, mert félek a reakciójuktól, és ez engem nagyon a mélybe sodor, úgymondottan, mert szomorú vagyok, hogy nem szólnak hozzám, és én sem hozzájuk. Kivéve az a két ember szól hozzám, akivel amúgyis szoktam társalogni. + Nem szeretem a mostani iskolámat, mivel olyan gyerekek vesznek körül, akik rossz előérzetet hozznak elő belőlem, és tisztára szarul érzem magam. Nem vagyok megőrűlve ezekért az új ruhamárkákért, cipőkért, stb... Nekik errol szol az "eletuk"... Hu de nagy cucc, egy Jordan.... Tehat en ezt nem ertem.... Ezek miatt telnek szarul a napjaim, és hogy nincsenek olyan barátaim, akiket érdekelne, egyáltalán meghallgatnák, vagy bármi... Ahjjj... Baromi rossz érzés... Tisztára máshogy kezelnek, szinte látszik rajtuk... Ja, egyébként 13 éves vagyok, idén leszek 14, és hát a suli nekem rossz érzést hoz belolem elo.... Aki kommentalna valamit emelle, azt szivesen meghallgatom!
Szerintem nekem van ilyen fóbiám, csak kiléptem a komfortzónámból (pincérkedni kezdtem😂) és szerencsére enyhült a dolog.... viszont hosszú út volt telisteli gyomorgörcsökkel, remegésekkel stb. 😅😅 néha még most is félek és nem győzöm magam nyugtatni. Viszont az irónikus, hogy minél többet találkozom emberekkel annál jobban átmegy és elmúlik hosszútávra.
Atis nagyon jó téma .engem is érintett eza dolog
Kössz a videót, régóta tudtam hogy van valami bajom, de most már tudom hogy én ilyen fóbiában "szenvedek".
Nem nagyon szeretek tömegbe/társaságba menni mert azt hiszem mindenki engem néz, meg hogy csúfolnak?
meg általánosba mindig leghátul ültem és mikor felelni kellet szóba vagy verset mondani na az egy nagyon kemény valami volt. Nem voltam szar tanuló sőt én voltam a legjobb tanuló az osztályba, szóval nem hátráltatott a tanulásba (tanulni egyedül tanultam OTTHON!!). Meg olyan is volt nagyon sokszor, mikor a tanár kérdez kérdéseket és aki tudja a választ kap piros pontot, és én mindig tudtam csak nem mertem szólni se jelentkezni semmi, mindig a padtársamnak súgtam oda és ő meg is kapta, persze volt olyan alkalom mikor a padtársam elmondta hogy én mondtam neki de mind1.... vannak ilyen sztorik!!
Rettegek munkába járni. Sajnos, már több munkahelyet kipróbáltam, mindenütt ugyanaz volt a baj. Sőt, a suliban is, anno. Nem tűröm az embereket, főleg, ha minden nap ugyanazokkal kell lennem. És már, tudom, hogy milyenek. Nincs erre segítség, évek óta ezzel harcolok. Ismerek több embert is ezzel a problémával. Annyit tudok, hogy gyerekkorban gyökerezik, beveltetés, családi alapok. Ha ott gond volt, felnőttkorban is az lesz. Gyengébb görcsoldót szoktam szedni, ha érzem, hogy rámtör a félelem, izgulás. Antidepresszáns nem akarok szedni. Szóval, valószinűleg egész életemben rettegni fogok.... vagy elfogadom, vagy...
Inkább rettegsz egy életen át minthogy kipróbáld az antidepresszánst,szerintem ez elég nagy hiba?.
@@zoli4096 hat azt biztos nem. 1-2 rokonom szedi de az nem jo dolog. Es leszokni rolamajdnem lehetetlen.
@@laurahelyeiova7685 nekem a gyógyszer mentette meg az életem,de te tudod.
Nagyon jók ezek a sorozatok
Nekem a legrosszabb velejárója az a leblokkolás, a gondolatlanság volt. Tehát hiába készültem fel egy helyzetre, ha közbejött a szorongás, akkor egyszerűen nem jutott eszembe semmi, hogy mit lehet mondani, és végül már azt sem mertem kimondani, amit esetleg tudtam/szerettem volna... iskolai felelések szörnyű élmények voltak mind, de kényszerítve van rá az ember. Egy állásinterjú pedig teljesen halál, már ha eljut a szoc.fóbiás odáig, hogy fel meri venni a telefont, mikor behívnák 😅
Amúgy abszolút kezelhetőnek tartom a tapasztalataim szerint. Bár kell hozzá legalább 10 év tanulás és vértizzadós küzdelem. Fokozatosság a legfontosabb része, a sokkterápia csak ront a helyzeten. És érdemes nem csak tapasztalati úton megszerezni a szociális tudást... Persze gagyi, mert ezeket nem lehet igazán könyvből tanulni, de vannak olyan alap dolgok, amik egyszerűen működnek. Sok ilyenről volt szó már itt Attis csatornáján is, pl ilyen a testbeszéd témaköre. Vagy egyszerűen egy beszélgetés során a tabutémák kerülése, vagy pl egy beszélgetés irányítása nyitott kérdésekkel... stb. nagyon sokrétű dolog, amihez sok év gyakorlatára lesz szükség, hogy elérje egy szoc.fóbiás, hogy ne szorongjon egy kis beszélgetéstől, vagy bele merjen menni legalább egyszerű társas helyzetekbe... tehát nem kell ilyen bájcseverésző bajnoknak, sem előadóművésznek lenni, de a hétköznapi életvitelt akadályozó dolgokon túl kell lépni, különben örök pokol marad az élet. Tehát a sok tanulás is nem lesz egy biztos módszer, és nem működik mindig, de ad egy pici előnyt, ha ez ember elő tud húzni a „farzsebéből” pár sablont, ami megindíthatja a dolgokat, és segít feloldódni, fejlődni. Nagyon hosszú az út, hiszen kb minden szoc.fóbiás arról a szintről indul, hogy nem mer egyedül boltba menni se, én még anonim sem mertem írni fórumokra sokáig.
Szóval normális életet csinálni ilyen helyzetből szinte lehetetlen, de elfogadhatót még lehet.
Tehat akkor ebbol az egeszbol soha nem lehet kijonni, aki ezzel kuzd soha nem tudd majd kiteljesedni a szabad onmaga lenni? Marmint h te biztos vagy ebben, vagy te mar ugy vagy vele h belefaradtal a sok probalkozasba s elfogadtad a jelenlegi helyzeted s ugy vagy vele h engem mar nem erdekel nekem igy jo ennel jobb mar ugy se lesz.
@@uristencsaknemhedmin1125 inkább csak úgy, hogy most elértem egy szintet, amiben nagyon sok dolog kezeljető már. Az időm véges, és választanom kell, hogy mivel foglalkozok. Más dolgokkal foglalkozni pedig többet ad hozzá, több hasznot hajt az életembe (hosszú távon is), minthogy leküzdjem a szociális fóbia maradékait. Tehát nem akadályozó annyira, hogy teljes életet éljek. Vannak maradványai, de nem annyira kellemetlen, mint sok más dolog akár a mindennapokban.
Ahogy olvasom a kommenteket jó sok beteg ember van. Remélem idővel meggyógyulbak és erős normális emberek lesznek.
Jókor jött ❣️
14:12 Eskü pont hasonló dolgokon gondolkodtam ma😅
(Mármint a video megnézése előtt)
Szociális fóbiám és 'mutizmusom van' (mutista vagyok) szerintem egyre több ilyen ember él ezzel a "betegséggel" (de nagyon ritka) ezért jó/hasznos lenne ha csinálnál erről is egy ilyen videót, és más mentális betegségekről is, (nagyon hasznosak a videóid, sokat lehet/szeretek tanulni a videóidból)😁
Én nagyon határeset vagyok szerintem, mert a fizikai tüneteket produkálom például egy terv előadása közben és előtt, viszont én tudtam az évek alatt fejlődni. Általában az iskolában jön elő nálam ez a szorongás, vagy ha meg kell szólalnom több ember előtt és hivatalosan vagy tétje van annak. Érdekes az is, hogy engem pont 12 évesen ért ilyen trauma, amely miatt még visszahúzódóbb és teljesen zárkózott lettem, de azóta már rengeteget fejlődtem, barátaim is vannak és élettársam is. De például ha sportolok, akkor nem érzem ezt a szorongást, szimplán csak izgulok, ami még javít is a teljesítményemen a versenyeken. Szóval nem tudnám eldönteni, hogy mekkora a baj nálam, viszont folyamatosan küzdök ellene és építem a saját önbizalmam is, már 10 éve.😊 Nálam bevált ez a dolog, hogy mindig csak kicsit lépek ki a komfortzónámból, aztán ahoz már hozzászokok, és léphetek tovább a célom eléréséig!☺️
Itt is az a baj, hogy az emberek nem képesek leszarni, hogy mit gondolnak mások! Magasról tojni kell rá, csak magaddal foglalkozz ne azzal, hogy mások mit gondolnak rólad!
Hm. Erősen úgy gondolom, hogy szociális fóbiával szenvedtem és még szenvedek is. Én ezt arra vezetem vissza, hogy híján voltam a társasági életnek tini éveim alatt, mert nem volt meg az az anyagi hátterem, hogy ki tudjak akárcsak menni meginni 5 deci bármit a barátokkal. Emiatt otthon maradtam filmezni, sorozatozni, stb és elszigetelődtem. Ez oda vezetett, hogy nem tudtam hogy kell emberekkel interakcióba lépni, nem tudtam hogy kell megszólítani, bemutatkozni és nagyon hülyének éreztem magam ha olyan hibákat vétettem, ami mások számára alapvető. Most ritkábban fordul elő, hogy egyszerűbb szituációkban bepánikolok. Belekényszerítettem magam helyezetekbe, amiktől fejlődök. Beiratkoztam oktatási intézménybe, ahol nem ismerek senkit, stb. Félni szoktam hol, hogyan kellene ülni valahol, odasétálni asztalhoz elvenni bármit, kérdezni emberektől. Inkább tettem magam számára kellemetlenné helyzeteket, mintsem cselekedjek. Tegyük fel egy asztalnál 6-an ülhetnek (3-3) és én pont 2 ember közé kerültem az egyik oldalon. Fogalmam sincs hogyan kellene onnan felállnom, majd oda visszamennem ha netán pisilnem kellene menni. Inkább szenvednék addig, hogy az már fáj, mintsem én felálljak két ember között . Ez és ehhez hasonló helyzetek javuló félben vannak, amióta rendszeresen járok társaságba és megtapasztaltam, hogy az emberek nem is ijesztőek és teljesen barátságosak és nem figyelnek rám annyira, mint amennyire én azt gondolom/érzem.
Engem verbális abúzus taszított teljesen bele, amit 4 évig folyamatosan kaptam. Mindennap egy rémálom volt bemenni az iskolába. A bemutatkozás maga hatalmas stresszt jelentett. Utána teljesen kivontam magam a szociális térből, például iskolákat levelezőn végeztem. Amikor megpróbáltam nappali képzésen akkor elbuktam, mert nem bírtam a terhet ami ezzel jár, így ott hagytam. A mai napig szenvedek vele, nekem betegséget is vonzott be és depressziós is lettem, szóval ahogy előttem is írták, ez teljesen letudja uralni az életed.
Olyan 10 évig volt szociális fóbiám, hatalmas erő volt leküzdeni. Sosem kértem szakember segítségét, saját erőmből, fokozatosan kis lépésekkel gyógyultam meg és ma már normális emberként funkcionálok... Viszont a szociális képességeim úgy megromlottak, hogy mai napig képtelen vagyok kapcsolatokat kialakítani. Nem félek, egyszerüen csak nem tudom hogyan kell viselkedni mert kimaradt az életemből. Nincs egy barátom sem.
Szerintem nekem van szociális fóbiám (nem mondta szakember, úgyhogy nem biztos). A tünetek ekte utalnak rá. Nagyon félek az emberektől, az ismerkedéstől és semmi érdeklődésem sincs iránta. Mindig is ilyen voltam. Szégyenlem, de ez van, 18 éves vagyok és életemben EGYSZER sem volt olyan, hogy önszántamból elhagytam volna a házat és elakartam menni ide-oda. Nincsenek barátaim és akik viszont azok lettek kisebb koromban azokkal már nem tartom a kapcsolatot (inaktív barátok). Nem egyszer hívtak el, hogy menjek velük, de... nem mentem. Nem mertem. Halálosan félek az ide-oda elmenéstől és érdeklődésem sincs iránta. Nem szeretek a másikkal beszélgetni, mert ha eljön egy olyan téma amihez nem értek, vagy kéne hozzá értenem, de nem értek hozzá és akkor van az a kínos csend, áh, rosszabb, mintha agyonvernének. Keveset szoktam beszélni, megkérdezték már párszor, hogy miért nem beszélgetek, meg nem-e érzem magam magányosan, mondtam, hogy nem. Ha beszélgetek is, akkor általában remeg a hangom, halkan beszélek és rettenetesen vigyázok a szavaimra. A telefonos beszélgetéstől és a voice chat-től is félek (pl. discord-on való beszélgetés). Egyszerűen KÉPTELEN vagyok rá. Egyszerűen nem megy, hát halálosan félek. Egyedüli kommunikációs mód, mi megy az írásos formában, és családtaggal való beszélgetés megy. Egyedül velük, de velük sem néha. Ritkán sikerül normálisan beszélgetnem egy nem-családtag emberrel (akkor is én vagyok inkább a hallgatag), de az is csak akkor megy, ha olyan emberrel beszélgetek, aki még egyszer sem bántott, vagy szólt rám egy rossz szót. Bármennyire közel is vagy hozzám, egy rossz mondat és mindet letudod rombolni (még akkor is, ha viccből mondod), tőled is félni fogok és nem akarok megszólalni. Mondom, hiába tettél értem bármennyi jót, egy rossz szó és összetörsz. Úgy összességében utálom magam, nem vagyok képes elfogadni, hogy ilyen vagyok, ilyen "selejtes", "más", "tugyimutyi", "életképtelen" vagyok. Utálom magam, minden porcikámat, mint testileg, szellemileg és mentálisan. Sokszor öngyilkos akartam lenni, főleg, ha összetörtek és még terveim is voltak rá, de sose mertem, 2 valami tartott vissza. Az egyik a fizikai fájdalom. A fizikai fájdalom az egyik legnagyobb félelmem, tudom, hogy az öngyilkosság fáj, ezért sose mertem megtenni. A másik azok a szelíd csirkéim. Van sok szelíd csirkém, kik nagyon szeretnek, okosak, különlegesek és egyáltalán nem olyanok, ahogy emberek beállítják őket, hogy hülyék meg semmi más csak kaja. Sose szóltak rám egy szót se és rettenetesen megbízok bennük. Sose mertem különösen segítséget kérni családtagtól, sose mondtam, hogy "hé, valami nincs rendben a fejemmel, menjünk el orvoshoz", de már utalgattam rá, hogy lehetséges van ilyen mentális zavarom, mit úgy hívnak, hogy szociális fóbia, meg mondtam pár tünetet. Mindig azt dobták a fejemhez, hogy csak szégyenlős vagyok, ki kell nőnöm, le kell vetkőznöm, meg menj már oda azt beszélgess vele stb. és soha nem mentünk el orvoshoz ezzel (amúgy sincs rá pénz) Pl. azt is utálom ha levideóznak, vagy fotóznak, utálom a kinézetemet. Sokszor bámulom magam a tükörben és nem vagyok képes elfogadni, ahogy kinézek. Sokat rontott ez a szociális fóbia az életemben. Nincsenek kapcsolataim, beszédképességem, önbecsülésem, hiányosak a tudásaim, nincs bátorságom, nincs vágyam a kiruccanásra, jobban félek az éléstől, mint a haláltól stb. Huh. Most így összefoglalva és visszaolvasva nagyon úgy érzem ez egy nagyon komoly probléma. De nem fogok ellene tenni, mert nagyon félek és képtelen vagyok. De próbálok még utalgatni a családtagjaimnak, hogy valószínűleg valami nagyon nem okés velem, többet nem tudok tenni. Mit kifelejtettem még a szövegből, hogy extrém módon szégyenlős vagyok testileg, de még állatok előtt is. Múltkor levetkőztem fürdéshez és a macska nézett közben engem és egyszerűen nem voltam képes elviselni, ahogy figyeli az utált testemet, muszáj volt kivinnem a fürdőszobából.
Énis ugyanígy vagyok ezzel😥😥 És mivel ez a probléma engem nagyon aggaszt, ezért gyakran stressz alakul ki bennem, ami jelentősen állít a dopaminszintemen, amit meg már szerintem lehet tudni, hogy mihez vezet (őrülten nagy tiktok coinok adományozásához), amitől nagyon felizgulok és örülni kezdek, de csak egy nagyon rövid ideig. Több mint 50.000FT adományozás után elhatároztam, hogy bontom a szerződést az otp bankkal és a krétában a szüleim bankszámlaszámára állítom át az ösztöndíjat, amelyet minden hónap végén ki kell nekik fizetni nekem készpénzben. Én mostantól csak akkor nyugszom meg, ha a kezemben fogom a pénzt és nincsen fent az interneten veszélynek kitéve egy lehúzó bankban. Nekem azért van szociális fóbiám, mert 10 éve járok oktatási izntézménybe és idáig egyszer se volt barátom, mivel egyszerűen nem mertem kezdeményezni. Az a durva, hogy a szociális fóbiám miatt + ez a nagyon sok néven nevezhető önkielégítés miatt már 25 alkalommal tettem kísérletett arra, hogy leugrok az annahegyi-kilátóról, ebből 21 alkalommal sikerült a kilátó aljáig és 2 alkalommal a kilátó tetejéig eljutnom. Bárcsak sikerülne egyszer az életben egy olyan barátot szereznem, aki hasonlít hozzám és szereti az informatikát és elektrotechnikát😥😥 Ez minden álmom. Egy csomószor álmodom azt, hogy az interneten szerzek egy barátot, akivel mindig összefutok a kálvin térnél, majd elmegyünk a könyvtárba tanulni + megcsinálni a háziainkat és nap végén, pedig videót vagy podcastot készítünk, úgy, hogy elértük a százezer feliratkozót😭😭
@@computerchannel3624 Szia! Rengeteget fejlődtem ez a komment óta. Barátom azóta is csak egy lett, egy 44 éves nő(én 19 vagyok), apa barátja is, de vele csak nagyon ritkán tudok találkozni. Most ismerkedek interneten egy lánnyal, aki most eléggé segít depresszióm és a magányom ellen. Te is tudsz változni, de gyökeresen mindig ugyan az maradsz. Elkezdtem változni, mert november 5.-én megláttam egy hozzám nagyon hasonló srácot, de képtelen voltam bármit is kezdeményezni nála. Csak néztem és ámúltam, hogy ő egy barát potenciál és lehetne egy szép életünk, mint jó barátok. Ahogy telt az idő egyre rosszabbul voltam, mert képtelen voltam megszólítani, egyre erősödöttek bennem a csúnya gondolatok. Januárban valamikor 1x csak elszakadt a cérna és úgy döntöttem, hogy megszólítom. Nagyon keveden beszéltünk, mind a kette elvörösödtünk és kicsit rosszul éreztem magam meg ő is. Annyit mondtam neki, hogy "te nagyon szimpatikus vagy" ő meg mondani akart szerintem sok dolgot, mert furcsa hangolat adott ki nagyon halkan, de végül csak annyit mondott: "Nem tudom, hogy mit mondjak". Ez volt a legutolsó dolog, amit valaha mondott nekem. 1 héttel később megszólítottam, de az 1 hét alatt azt vettem észre, hogy elkerül. Végül amikor másodjára megszólítottam rámnézett, és hamar eliszkolt. Fájt. Otthagyott. Itt mgé rosszabbul lettem, nagyon rosszul. Pár nappal később volt egy harmadik próblákozásom, sikertelen, szintén ott hagyott. Össze voltam törve, teljesen. Többször is öngyilkos akartam lenni, de nem tettem meg a családom miatt, én begyógyszereztem volna magam. És egészen tanév végéig minden nap láttam őt fájó szívvel, hogy mi hasonlítunk, de míg ő egyedül van én magányos vagyok. Viszont ez idő alatt lehet depressziós lettem és még mindig nagyon fáj, azóta is de folyamatosan fejlődtem és fejlődök, már nagyon jó vagyok a régi énhez képest, hihetetlenül jó, minden téren javultam. Ez a valaki, már nincs az életemben, a sulimban már nem folytatja a tanulmányait, és nagyon hiányzik. De nem értem. Egy ember, aki leszar, esélyt sem adott, majdnem öngyilkos lettem miatta hiányzik. De mégis miért? Mert kinyitotta a börtönöm ajtaját és szabad lettem. Már majdnem teljesen normálisan funkcionálok, rettenetesen nagyon fejlődtem minden téren, megszabadultam a számítógép függőségemtől, és tényleg, más vagyok. De sajna ő nem jön velem a szép jövőbe, a sötét múltból. Van esély, hidd el. De ezen TE tudsz változtatni. Vagy valakinek el kell indítania benned a változást. Nekem el lett indítva a változás más által és megsérültem nagyon csúnyán, viszont a pszichológus fogta a kezemet és rávezetett a helyes útra, míg én voltam az aki sétált, én csináltam ezt magamnak. A pszichológus vezetett, én csináltam.
A jelenlegi én fantasztikus, én lennék a tökéletes fiú, mert szinte minden megvan bennem ami egy normális embernek kell, az a gond még az élet pár területén hanyatlok, de javulni fogok.
Azt monda a pszichológus örökre visszahúzódó maradok, de megtanulhatom kezelni és vele élni, szintén a depresszióval.
A kommented alapján te egy rettenetesen intelligens embernek bizonyulsz, akiben megvan a változás potenciálja, megtudod csinálni, hidd el! Csak idő. Minden idő. Ha én megtudtam, akkor te is megtudod. 😇💜
@@D3STRUCTOR_ Köszönöm a biztatást! Csodállak, hogy elvostatad ezt a hosszú kommentemet és még válaszoltál is😅. Egyébként, ha egy nap nagyon sokat youtube-oznál, mint ahogy én akkor azt javaslom, hogy válassz ki 1 napra ízlés szerint (5 videónál nem több youtube videót és töltsd le egy pendrive-ra). És miután megnézted az 5 youtube videót, akkor azon a napon több videót nem nézhetsz. Eztáltal sokkal kevesebb inger fog téged érni 1 nap és így lecsökken a stressz szinted is, és így ha te is szevedsz az önkielégítéssel, akkor az önkielégítésre való vágy is csökken. Egyébként ha te szoktál önkielégíteni és küzdesz azért, hogy leszokj róla, akkor szerencsére tudok adni neked 2 rövid, de nehezen betartható tanácsot:
1. Kerüld a pornográfiát. A pornográf tartalmak fokozhatják a vágyadat maszturbálni. Ha abbahagyni
akarsz, akkor kerüld el a pornófilmeket, képeket és weboldalakat. Ha tudsz egy akadályt állítani magad
és a pornográfia közé, az segíthet megtörni a szokásodat. Például használhatsz szűrőket az elektronikus
eszközeiden, amelyek blokkolják bizonyos típusú tartalmakat, mint például a pornográf anyagok. Bár
ezeket az oldalakat fel lehet oldani, de ha időbe telik ezt megtenni, akkor lehetőséged van visszaszerezni
az irányítást az impulzusaid felett és elmúlni hagyni a késztetést.
2. Maradj aktív. Hasznos lehet olyan tevékenységeket találni, amelyek lefoglalják az idődet és nem
váltanak ki benned vágyat maszturbálni. Keress olyan elfoglaltságokat, amelyek megnyugtatnak,
lekötnek vagy izgalomba hoznak téged. Például sportolhatsz, meditálhatsz, jógázhatasz, tanulhatsz egy
új hobbit vagy készséget, mint például egy hangszeren játszani vagy egy új sportot kipróbálni. Célokat is
tűzhetsz ki magad elé, amelyek átirányítják az energiádat és izgalmat és elégedettséget adnak neked. Az
is segíthet, ha megfigyeled, hogy mikor van a legnagyobb kedved maszturbálni és más tevékenységeket
tervezel arra az időre.
Remélem tudtam valamiben ma segíteni neked😊😊
@@computerchannel3624 Te most miről beszélsz? :'D Hogyan jön ide az önkielégítés? Nem nézek felnőtt tartalmaz és aktív életet élek.
@@D3STRUCTOR_ Akkor ez azt jelenti, hogy nem szenvedsz vele és sikerült leszoknod róla? Ha sikerült, akkor megtudnád osztani, hogy te hogyan lábaltál ki belőle?
De jó. Honnan van a pólód?
Kedves Atis! Szívesen megnéznék tőled egy ADHD-ról szóló videót!
Azt hiszem 13 éves korom körül kezdődött el és jó darabig tartott is nálam a szociális fóbia elég durva tünetekkel. Még az igazgatónő is berendelt egyszer magához , hogy hiába vannak jó jegyeim ha szociálisan nem tudok alkamazkodni akkor semmit sem érek. Ez akkor volt mikor visszaléptem egy tanulmányi versenyből. Ott hagytam a csapatom mert egyszerűen hetekig pánikoltam rettegtem a többi testi tünetről nem is beszélve. 20 éves korom körül kezdett javulni a helyzet mikor találtam egy animés közösséget akik befogadtak de az igazi gyógyulást maga a rákényszerítő tényezők hozták. Nagyon kellett a pénz és máshol nem tudtam elhelyezkedni csak a McDonaldsban gyorsan. A konyhán még nem volt gond. Viszont mikor kikerültem a pénztárba egy rémálom volt. Rengeteg különféle emberhez kellett szóljak. Első két alkalommal pánik rohamom lett. De végül hogy ne rúgjanak ki igyekeztem összeszedni magam. Nagyon nehéz volt de aztán idővel könnyebb. Azóta 7 év telt el és máshol dolgozom pultban. Már nem jelent gondot a kiszolgálás. Bár bevallom még mindig azt szeretem ha otthon lehetek békében és nyugalomban tolhatom a gamet vagy a sorozatokat. :)
Betegesen rettegek attól ha egy társaságban rám terelődik a téma ,vagy ha kérdeznek tőlem valamit és körülöttem minden szempár engem figyel , várva a választ .
Sajnos ilyenkor nem tudom kifejezni magam normálisan ,mindig gyomorgörcs tör rám és nagyon ver a szívem,a kéz remegés ről nem is beszélve.
De amúgy szeretnek az emberek még akkor is ha csendes vagyok és keveset beszélek ez miatt .
A videó megnézése után elmentem egy szakértőhöz és kiderült hogy ezzel küzdök.....1-2 hete egy találkozószerű helyen voltam (Nem önszántamból mentem) és egy csomó velem egykorú ember volt, én pedig végig rosszul voltam, próbáltam kerülni a szemkontaktust, próbáltam felvívni az egyetlen barátomat hogy jöjjön értem..... Elkülönültem mindenkitől és mindentől..... 7 éve titkolom hogy mikor mit érzek, de mikor ez kiderült, rájöttem hogy lehet segítséget kérni.....
Basszus! Lehet hogy nem is introvertált vagyok, csak szociális fóbiám van? 🤔
Ezt a feje tetejére állítottad. Az introvertáltság csak beállítottság, azzal nincs semmi gond, viszont a szociális fóbia mentális betegség.
@@kibernanit ez sem mentális betegség. A cociális pszichológia nem használ stigmákat. Mivel az egyén ezzel a tulajdonsággal is teljes életet élhet így a megbélyegzése tudományosan nem helyénvaló. A kedves kérdező pedig simán lehet, hogy ebben szenved mivel ez a jelenség is érzések eredménye 😊
@@antaljanos5430 Ez nem szakmai beszélgetés, szóval ez csak értelmetlen kötekedés. De csak a kedvedért megnéztem, és a Wikipédia is pszichiátriai betegségként hivatkozik rá. Meg még tucatnyi oldalon megtalálod a betegség szót, ami ilyesmivel foglalkozik...
Mondjuk azt sem sikerült megértened, amit írtam. Nem a szociális fóbia a "csak", fordított a reláció, az a súlyos, az introvertáltság magában nem probléma. Ennyit mondtam.
@@kibernanit az, hogy miként hivatkoznak vagy tekintenek rá, döntés kérdése. Jelenleg a tendenciák afelé mutatnak, hogy a betegségekről szándékosan leveszik a "bélyeget". A neurodivergens sza...kodás is erről szól.
Itt is lehetetlen obkektíven meghatározni, hogy ki beteg és ki nem, ha a kategóriákat és az ideológiai irányaiknak megfelelően váltogatják a nagy tudósok. De ez nem meglepő ha valaki magát xy képzeli az sem betegség 🤣
az ADHD-ról is csinálsz majd ilyen videót? Mert az nagyon érdekelne
Ilyen jól, még senki nem jellemzett engem! 🤣
Hát én csak rühellem az emberek 99%át de ez hasonló élményeket vált ki belőlem :D
Na most már tényleg nem tudom mi van velem. Eddig úgy gondoltam, hogy csak önbizalom hiányos vagyok, de most már nem tudom biztosan.
Úgy két-három éve kezdődött (16 vagyok) amikor elkezdem azt, hogy ha anya elküldöt az 50 méterre lévő kisboltba akkor is felvetem a legjobb ruhám megfésülködtem és csak így indultam el.
Suliban rettegtek attól, hogy mit gondolnak rólam. Például mondok valamit és én azt gondoltam, hogy vicces lesz a másik embernek, de ő nem nevetett és még 2 hónap múlva is stresszeltem amikor eszembe jutott.
Apával sokszor beszéltem és ő sem szereti a társaságot meg az ilyen helyzeteket így ő valamilyen szinten megért. Anya viszont aki teljesmértekben olyan mint én kevés barátja volt/ van, félt mások véleményétől (még apa nem) ő mégis akármikor szóba hozom azt, hogy nem bírom a társaságot csak anyit mond, hogy "Jaj ne légy már ilyen."
Nemrég meghalt az egyik macskánk és amikor suliba mentem rendesen hányingerem volt az emberektől csak a barátnőm társaságában éreztem magam jól. Anya reakciója a szokásos volt, apának pedig nem beszéltem róla mert ő nagyon maximalista minden helyzetben és mindenkivel szemben, szóval nem igazán merek vele a gyengeségeimről beszélni. Igazság szerint 1-8-ig csak azért tanultam, hogy ne kiabáljon velem apa mert neki még a 4 is rossz volt. Most már találtam célt és már nem érdekel anyira ha apa kiabál, de azért rosszul esik hogy nem hisz a saját lányában.
Amúgy ami a kommunikációt illeti telefonon utálok beszélni mert nem látom az illetőt ilyenkor azért, hogy ne stresszljek sétálni szoktam. Azt is utálom ha mögöttem van akihez beszélek. Ha messengeren vagy bármilyen más chatfelületen beszélek akor túl gondolom a dolgokat abból hogy Jaj de jó, alig várom az lesz hogy Oké. Még ha a családtagokkal beszélek is. Személyesen a legjobb viszont ha egy olyan személlyel kell beszélnem akivel nem tudok jól kommunikálni akkor dadogok, hiába gondolom végig előtte 3x amit mondani fogok.
Ami pedig ezt a szorongást illeti most is félek ezt közzéteni, hogy mások mit gondolhatnak majd.
Még hozzáfűznék anyit, hogy a suliban amíg a többiek közbevágnak és felállnak óra közben én még a vére se mentem ki soha. Amikor van egy feladat és van mondjuk a, b és c válasz leírom a b-t amikor a tanár kérdez én elbizonytalanodom és mondom a c választ, majd kiderül, hogy a b volt a helyes. Ha nem kérdeznek nem szólalok meg. Szorgalmas tanuló vagyok, de volt már olyan, hogy a tanár az egész osztályt kérdezte (senki nem válaszolt) nekem a nyelvemen volt, de nem mondam és az volt a jó válasz. Egyszerűen félek az ilyen helyzetekben és feltünt, hogy csak azokkal szemben akikkel kénytelen vagyok minden nap találkozni. Ha van egy előadás mondjuk 20 idegen ember előt stresszelek addig míg el nem kezdek beszélni utána megy, de ha osztálytársaim elött akkor kezdek el stresszelni amikor megszólalok. És félek, hogy elrontom.
Az a fiú aki tetszik az osztálytársam nagyon kedves és kijelenthetem, hogy ahoz képest, hogy még csak barátok se vagyunk soha egy barátom se (a mostani egyetlen barátnőmet leszámitva) senki nem törödöt velem enyire ő segített egy kicsit, de ha csak ketten vagyunk akkor dadogok ha van ott egy harmadik személy akivel jóban vagyok akor viszont nagyon jól eltudunk beszélgetni.
Az emberi kapcsolataim amúgy kevés van, van egy barátnőm, a családom, a szüleim barátai, párkapcsolatom nincs nem is volt és van néhány osztálytársam akivel időnkét beszélgetek és enyi. Örülnék ha más lenne a helyzet szeretnék több barátot, elmenni egy buliba (ahol nincs nagy tömeg csak olyan kicsi jelentéktelen) meg hasonló. Amikor boltba megyek utálok ismeretlen helyre egyedül menni. Inkább körbesetálok 5x minthogy megkérdezzem, hogy hol találom ha meg nem látom nem veszem meg. Ha a kasszán keresztül kell kimenni utálok üres kézzel távozni és minimum 150Ft értékben vásárlók, mert nem szeretem kiszúrni az eladó szemét 50Ft-tal.