Tetszik ez a beszélgetés, nagyon köszönöm. Nem csak a válaszok, hanem a kérdések is nagyon jók. Talán néhol még hiányolom is, hogy Szilárd nem kérdez jobban bele pszichológiai aspektusból. Egyéni tapasztalataim alapján (gyerekkori lelki bántalmazás, lelkileg bántalmazó társ, szigorú vallásosság...) régóta gondolkozom az érzelmek és a hit összefüggésén. Két gondolatom is tamadt ezzel kapcsolatban, melyek kb. kérdések is, és azt hiszem, össze is függnek. Lehet, hogy a végén csak egy kérdés lesz. 1. A szeretet tanulhatóságáról: ha valakit gyerekkorában bántottak, és tényleg azt hiszi, hogy ez a szeretet, sőt emiatt nagyon negatív önképet alakít ki magáról, és ennek következtében önmaga saját belső bántalmazójává válik (Peter Walker alapján C-PTSD), illetve az autentikus énjétől elszakadt, mert elhitte hogy az énje, a saját lénye úgy ahogy van hibás (pl. Máté Gábor alapján) neki mit mond a zsidó hit/filozófia? Az a tény, hogy elszakadt az énjétől, változtat-e valamin, pl. abban, hogy tud-e szeretetkapcsolatokat kialakítani, illetve hogy tud kapcsolódni az Örökkévalóhoz? Munkahipotézisem ebben a kérdésben az, hogy nem igazán tud kapcsolódni az Örökkévalóval ebben az állapotban, legfeljebb valamiféle fájdalomenyhülést jelent számára a kapcsolódási kísérlet. 2. Arról, hogy felül lehet-e írni az érzelmeket a cselekedetekkel. Slomó azt mondja, hogy a zsidó hit szerint igen, Szilárd az elején azt mondja, hogy nem, majd később hozzáteszi hogy egyes pszichológiai irányzatok szerint igen. Kérdésem, hogy ez a tanítás, mely szerint a "helytelen érzelmeket" nem szabad engedni, vissza kell nyesni magunkban, hogyan hat azokra az emberekre, akik pici gyerekkoruktól fogva jó mélyre eltemették az érzelmeiket, mert a szüleik nem tudták elviselni, ha kifejezték, és totál elszakadtak az érzelmeiktől (ők ugyanazok, akiket az első pontban írtam le)? Nekem jelenleg az a munkahipotézisem, hogy az ilyen emberekre sajnos destruktívan hat(hat)nak ezek a vallásos tanítások, hogy uralkodnunk kell az érzelmeink fölött. Mert ha az ember eleve elnyomta/nem tudja azonosítani az érzelmeit, és magáévá tesz egy ilyen hitrendszert, akkor ez a hitrendszer csak visszatolja őt, illetve tartósan benne tartja az érzelmeitől, saját lényétől, valójától elidegenedett állapotban. Vegyünk egy konkrét példát: ha egy nőt lelkileg bántalmaz a férje (a lelki bantalmazás fogalma eleve egy nehéz téma, én pl passzív agresszióra, manipulatív akaratrákényszerítésre gondolok, amiket tényleg nagyon nehéz bizonyítani, de aki benne van, piszkosul szenved tőle) aki egyébként kísértetiesen emlekeztet a nő valamelyik szülőjére, és a nő azt gondolja, hogy a férje voltaképpen szereti őt csak ő nem érzi (érzelmeitől elidegenedett, gázlángozás áldozata stb), az ő saját hibája, hogy nem érzi, önmagát vádolja. Ebben az állapotában elkezd érzelmeket érezni egy másik személy felé, aki megértéssel és valódi szeretettel fordul felé, akkor pl a vallás arra tanítaná, hogy nenene, az hamis érzelem, amit az idegen embertől tapasztalsz, határolódj el tőle. Ha a nő ebben a helyzetben szó szerint ragaszkodik "a törvény betűjéhez", akkor esélyes, hogy vallásos kötelességtudatból benne marad az érzelmileg bántalmazó kapcsolatban, amibe könnyen lehet, hogy belebetegszik, illetve hipotézisem szerint az Örökkévalóhoz sem viszi közelebb. Elcsúsztam vajon valahol a gondolatmenetemben? Mit mond erre a pszichológus és a rabbi? Nagyon örülnék, ha kapnék valaszt.
imadom a videoid nagyon szuper ahogy beszelsz isten aldjon
Tetszik ez a beszélgetés, nagyon köszönöm. Nem csak a válaszok, hanem a kérdések is nagyon jók. Talán néhol még hiányolom is, hogy Szilárd nem kérdez jobban bele pszichológiai aspektusból. Egyéni tapasztalataim alapján (gyerekkori lelki bántalmazás, lelkileg bántalmazó társ, szigorú vallásosság...) régóta gondolkozom az érzelmek és a hit összefüggésén. Két gondolatom is tamadt ezzel kapcsolatban, melyek kb. kérdések is, és azt hiszem, össze is függnek. Lehet, hogy a végén csak egy kérdés lesz.
1. A szeretet tanulhatóságáról: ha valakit gyerekkorában bántottak, és tényleg azt hiszi, hogy ez a szeretet, sőt emiatt nagyon negatív önképet alakít ki magáról, és ennek következtében önmaga saját belső bántalmazójává válik (Peter Walker alapján C-PTSD), illetve az autentikus énjétől elszakadt, mert elhitte hogy az énje, a saját lénye úgy ahogy van hibás (pl. Máté Gábor alapján) neki mit mond a zsidó hit/filozófia? Az a tény, hogy elszakadt az énjétől, változtat-e valamin, pl. abban, hogy tud-e szeretetkapcsolatokat kialakítani, illetve hogy tud kapcsolódni az Örökkévalóhoz? Munkahipotézisem ebben a kérdésben az, hogy nem igazán tud kapcsolódni az Örökkévalóval ebben az állapotban, legfeljebb valamiféle fájdalomenyhülést jelent számára a kapcsolódási kísérlet.
2. Arról, hogy felül lehet-e írni az érzelmeket a cselekedetekkel. Slomó azt mondja, hogy a zsidó hit szerint igen, Szilárd az elején azt mondja, hogy nem, majd később hozzáteszi hogy egyes pszichológiai irányzatok szerint igen. Kérdésem, hogy ez a tanítás, mely szerint a "helytelen érzelmeket" nem szabad engedni, vissza kell nyesni magunkban, hogyan hat azokra az emberekre, akik pici gyerekkoruktól fogva jó mélyre eltemették az érzelmeiket, mert a szüleik nem tudták elviselni, ha kifejezték, és totál elszakadtak az érzelmeiktől (ők ugyanazok, akiket az első pontban írtam le)? Nekem jelenleg az a munkahipotézisem, hogy az ilyen emberekre sajnos destruktívan hat(hat)nak ezek a vallásos tanítások, hogy uralkodnunk kell az érzelmeink fölött. Mert ha az ember eleve elnyomta/nem tudja azonosítani az érzelmeit, és magáévá tesz egy ilyen hitrendszert, akkor ez a hitrendszer csak visszatolja őt, illetve tartósan benne tartja az érzelmeitől, saját lényétől, valójától elidegenedett állapotban. Vegyünk egy konkrét példát: ha egy nőt lelkileg bántalmaz a férje (a lelki bantalmazás fogalma eleve egy nehéz téma, én pl passzív agresszióra, manipulatív akaratrákényszerítésre gondolok, amiket tényleg nagyon nehéz bizonyítani, de aki benne van, piszkosul szenved tőle) aki egyébként kísértetiesen emlekeztet a nő valamelyik szülőjére, és a nő azt gondolja, hogy a férje voltaképpen szereti őt csak ő nem érzi (érzelmeitől elidegenedett, gázlángozás áldozata stb), az ő saját hibája, hogy nem érzi, önmagát vádolja. Ebben az állapotában elkezd érzelmeket érezni egy másik személy felé, aki megértéssel és valódi szeretettel fordul felé, akkor pl a vallás arra tanítaná, hogy nenene, az hamis érzelem, amit az idegen embertől tapasztalsz, határolódj el tőle. Ha a nő ebben a helyzetben szó szerint ragaszkodik "a törvény betűjéhez", akkor esélyes, hogy vallásos kötelességtudatból benne marad az érzelmileg bántalmazó kapcsolatban, amibe könnyen lehet, hogy belebetegszik, illetve hipotézisem szerint az Örökkévalóhoz sem viszi közelebb.
Elcsúsztam vajon valahol a gondolatmenetemben? Mit mond erre a pszichológus és a rabbi? Nagyon örülnék, ha kapnék valaszt.