Rózsavölgyi Márk (1789-1848) a klasszikus verbunkos muzsika utolsó nagy reprezentánsa és a csárdás műzenéjének atyja, a reformkor egyik legnépszerűbb hegedűművész zeneszerzője volt. Kompozícióit széles ívelésű dallamvonalak, választékos harmonizálás jellemzik, mellyel messze felülmúlta az 1830-40-es évek korstílusát. Élete során közel 200 eredeti „magyar hangművet" írt. Ezek egyike a „Vígszeszély" című eredeti magyar csárdás, amelyet az 1837-ben értelmiségiek asztaltársaságaként létrejött, irodalmat és művészetet támogató Nemzeti Körnek ajánlott Újévre, vagyis az 1846-os esztendő első napjára, pontosan 177 évvel ezelőtt. 1846. február 20-án tartott koncertjéről így emlékezik meg a Pesti Hírlap cikke: »- Szinte tegnapelőtt a’ délesti órákban ada Rózsavölgyi Márk hangversenyt a’ Nemzeti Körben. Az agg művész az élő magyar zeneszerzők között csaknem páratlanul áll maga nemében azon kiválólag ős és tiszta magyar szellemre nézve, melly műveinek legnagyobb részén keresztülömlik, mikből ő többeket, mint máskor, úgy most is, kitűnő ügyességgel sajátkezűkig adott elő. Az öreg „Márkus bácsinak“ (mint őt a’ zenekedvelő fiatalabb nemzedék nevezi) mai működése is zajos méltánylatra talált. A’ nemzeti körnek uj évre ajánlt ’s nem régiben megjelent „Vigszeszély“ czimü csárdásainak igen számos példányait a’ jelen volt köztagok mind elkapkodták.« (Pesti Hirlap, 629. szám, 1846. febr. 22., 122.) Az általa megalkotott csárdás zenei műfajának stiláris fejlődése a klasszikus verbunkos nagynevű mestereinek (Lavotta, Csermák, Bihari) eltávozta után az 1830-as évekre ért be - átvette azok ízig-vérig magyaros dallamfordulatait és ritmikáját, a Lassú (Adagio, Andante) és Gyors (Allegro) táncrészek közül utóbbit megtöbbszörözte, ezek később önálló tételekké is váltak. A korabeli közvélemény személyében a magyar zene és tánc legfőbb éltetőjét látta azokban az évtizedekben, amikor a nemzeti öntudat a magyar színpad megteremtéséért harcolt és nemzeti ügy lett abból, hogy a báltermek táncvigalmait a számos külföldi példa mellett a magyar tánc is gyarapítsa. Ez a küzdelem jelentette a reformkori magyar társadalom függetlenségre irányuló politikai törekvéseinek egyik igen látványos megnyilvánulását.
Rózsavölgyi Márk (1789-1848) a klasszikus verbunkos muzsika utolsó nagy reprezentánsa és a csárdás műzenéjének atyja, a reformkor egyik legnépszerűbb hegedűművész zeneszerzője volt. Kompozícióit széles ívelésű dallamvonalak, választékos harmonizálás jellemzik, mellyel messze felülmúlta az 1830-40-es évek korstílusát.
Élete során közel 200 eredeti „magyar hangművet" írt. Ezek egyike a „Vígszeszély" című eredeti magyar csárdás, amelyet az 1837-ben értelmiségiek asztaltársaságaként létrejött, irodalmat és művészetet támogató Nemzeti Körnek ajánlott Újévre, vagyis az 1846-os esztendő első napjára, pontosan 177 évvel ezelőtt.
1846. február 20-án tartott koncertjéről így emlékezik meg a Pesti Hírlap cikke:
»- Szinte tegnapelőtt a’ délesti órákban ada Rózsavölgyi Márk hangversenyt a’ Nemzeti Körben. Az agg művész az élő magyar zeneszerzők között csaknem páratlanul áll maga nemében azon kiválólag ős és tiszta magyar szellemre nézve, melly műveinek legnagyobb részén keresztülömlik, mikből ő többeket, mint máskor, úgy most is, kitűnő ügyességgel sajátkezűkig adott elő. Az öreg „Márkus bácsinak“ (mint őt a’ zenekedvelő fiatalabb nemzedék nevezi) mai működése is zajos méltánylatra talált. A’ nemzeti körnek uj évre ajánlt ’s nem régiben megjelent „Vigszeszély“ czimü csárdásainak igen számos példányait a’ jelen volt köztagok mind elkapkodták.« (Pesti Hirlap, 629. szám, 1846. febr. 22., 122.)
Az általa megalkotott csárdás zenei műfajának stiláris fejlődése a klasszikus verbunkos nagynevű mestereinek (Lavotta, Csermák, Bihari) eltávozta után az 1830-as évekre ért be - átvette azok ízig-vérig magyaros dallamfordulatait és ritmikáját, a Lassú (Adagio, Andante) és Gyors (Allegro) táncrészek közül utóbbit megtöbbszörözte, ezek később önálló tételekké is váltak. A korabeli közvélemény személyében a magyar zene és tánc legfőbb éltetőjét látta azokban az évtizedekben, amikor a nemzeti öntudat a magyar színpad megteremtéséért harcolt és nemzeti ügy lett abból, hogy a báltermek táncvigalmait a számos külföldi példa mellett a magyar tánc is gyarapítsa. Ez a küzdelem jelentette a reformkori magyar társadalom függetlenségre irányuló politikai törekvéseinek egyik igen látványos megnyilvánulását.