petőfi sándor: a XIX. század költői (1847)

ne fogjon senki könnyelműen
a húrok pengetésihez!
nagy munkát vállal az magára,
ki most kezébe lantot vesz.
ha nem tudsz mást, mint eldalolni
saját fájdalmad s örömed:
nincs rád szüksége a világnak,
s azért a szent fát félretedd.
pusztában bujdosunk, mint hajdan
népével mózes bujdosott,
a követte, melyet isten külde
vezérül, a lángoszlopot.
ujabb időkben isten ilyen
lángoszlopoknak rendelé
a költőket, hogy ők vezessék
a népet kánaán felé.
előre hát mind, aki költő,
a néppel tűzön-vízen át!
átok reá, ki elhajítja
kezéből a nép zászlaját,
átok reá, ki gyávaságból
vagy lomhaságból elmarad,
hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
pihenjen ő árnyék alatt!
vannak hamis próféták, akik
azt hirdetik nagy gonoszan,
hogy már megállhatunk, mert itten
az ígéretnek földe van.
hazugság, szemtelen hazugság,
mit milliók cáfolnak meg,
kik nap hevében, éhen-szomjan,
kétségbeesve tengenek.
ha majd a bőség kosarából
mindenki egyaránt vehet,
ha majd a jognak asztalánál
mind egyaránt foglal helyet,
ha majd a szellem napvilága
ragyog minden ház ablakán:
akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
mert itt van már a kánaán!
és addig? addig nincs megnyugvás,
addig folyvást küszködni kell. -
talán az élet, munkáinkért,
nem fog fizetni semmivel,
de a halál majd szemeinket
szelíd, lágy csókkal zárja be,
s virágkötéllel, selyempárnán
bocsát le a föld mélyibe.