K.K.: Ilyen előadást még sose hallottam - hogy MINDENBEN egyetértek Korom Gáborral. Csak egy dolgot emelek ki: az az állat lehet teljesen a „miénk”, amit még embertársainknál is jobban óvunk-szeretünk. Amikkel egymás céljait is megértjük ODA-VISSZA. Mikor alakul ki ilyesmi? Akkor, ha a saját lakóhelyünket (még az ágyunkat) is hajlandók vagyunk megosztani velük. Ilyen volt számomra 5-6 éves koromban a nagyiék macskája. Amit egyszer dühömben (hogy ez milyen hülye, nem érti mit akarok tőle!) - a padlásról, teljes erőből ledobva: „felőlem meg is dögölhetsz!”.Persze, csak a „talpára esett”. De ő továbbra is megbizott bennem. Csak amikor pár nap mulva (kiváncsiságból, hogy lehet hogy még mindig bizik bennem?) ismét magasból hajitottam le, és kissé megsérülve, sántitva futott el - akkor „hagyott el”. Soha többé nem közeledett és azt sem engedte, hogy megfogjam… Később volt 1-2 olyan kutyám / újabban (most öregkoromban) 3 macskám, amiknek az ágyamra is szabad volt felugrani és mellémfeküdni. Ezekkel egymás „kivánságait és bánatait” (beszéd nélküli kommunikációval) is primán megértettük. Sőt a pusztulásuk jobban és hosszabb ideig fájt nekem, mint akár a (nem legközelebbi) rokonaim halála.
Köszönöm.
Algoritmust támogató komment😊
K.K.: Ilyen előadást még sose hallottam - hogy MINDENBEN egyetértek Korom Gáborral. Csak egy dolgot emelek ki: az az állat lehet teljesen a „miénk”, amit még embertársainknál is jobban óvunk-szeretünk. Amikkel egymás céljait is megértjük ODA-VISSZA. Mikor alakul ki ilyesmi? Akkor, ha a saját lakóhelyünket (még az ágyunkat) is hajlandók vagyunk megosztani velük. Ilyen volt számomra 5-6 éves koromban a nagyiék macskája. Amit egyszer dühömben (hogy ez milyen hülye, nem érti mit akarok tőle!) - a padlásról, teljes erőből ledobva: „felőlem meg is dögölhetsz!”.Persze, csak a „talpára esett”. De ő továbbra is megbizott bennem. Csak amikor pár nap mulva (kiváncsiságból, hogy lehet hogy még mindig bizik bennem?) ismét magasból hajitottam le, és kissé megsérülve, sántitva futott el - akkor „hagyott el”. Soha többé nem közeledett és azt sem engedte, hogy megfogjam…
Később volt 1-2 olyan kutyám / újabban (most öregkoromban) 3 macskám, amiknek az ágyamra is szabad volt felugrani és mellémfeküdni. Ezekkel egymás „kivánságait és bánatait” (beszéd nélküli kommunikációval) is primán megértettük. Sőt a pusztulásuk jobban és hosszabb ideig fájt nekem, mint akár a (nem legközelebbi) rokonaim halála.