Baranyi Tibor Imre: HALÁL ÉS FELTÁMADÁS - In memoriam Dr. László András
ฝัง
- เผยแพร่เมื่อ 15 พ.ย. 2024
- Meghalni. De nem hirtelen és egy pillanat alatt, leugrani a mélységbe, vagy megfogni a kést és a szívbe mártani. Még úgy sem, hogy megbetegedni, és belepusztulni, vagy éhenhalni. Minden más halálnem túlgyors ehhez képest. Meghalni leugrás, kés, betegség és éhenhalás nélkül, meghalni örömből. Úgy, hogy a pusztulás ne legyen szörnyű, hanem csábító és a halál nem erőszak, hanem édes ölelés. Nem félni, hanem mosolyogni és nem ellenkezni, hanem engedni. Kínt és marcangolást feloldani lassú és átható gyönyörűségbe. Tönkremenni, puhán belesüppedni egy ismeretlen lágy, fehér és kábító illatú létbe, elzsibbadni ettől a drága méregtől, elsüllyedni ebbe az étheri fénybe, ami a halál, élvezni a hús, a vér, a csontok, az idegek remegő tiltakozását, érezni és lecsendesíteni őket: pihenni fogtok, pihenni, aludni, mélyen, mélyen. És ugyanakkor érezni a hús és vér és csont és ideg szomjas várakozását erre a zsongító símogatásra és ismét csak mosolyogni: jól van ez így. Jöjj lassan, édes halál. Nincs több ilyen mély öröm, sem napfény, sem bor, sem csók, semmisem tudja adni azt, amit ez a csendes, halk, ringató, altató mámor. Milyen hüvös és tiszta szenvedély a halálvágy! Mennyi boldog önkívület van benne! A leghűségesebb szerető, az örökké mosolygó halál. Micsoda őrültség, ha valaki ezt az ölelést meg akarja gyorsítani. Bolondok vad ordítással vetik magukat bele. Menekülnek előle. Félnek, tiltakoznak és küzdenek. Amikor ott feküsznek csendesen és mozdulatlanul, még mindig ott van arcukon a görcs, vonásaik eltorzultak, tagjaik kifacsarva. Hogy küzdöttek, hogy szenvedtek. Nem tudták, mi a halál.
A meghalás barbárjai! Pedig ha tudnák, hogy milyen tikkasztó fulladással tud az ember belemerülni ebbe az üdvözítő elembe, - ha elfogadnák ajándékait, ha meg tudnák érezni egy odvasodó fogban, egy elromló szemben, egy ellanyhuló izomban, egy ráncban, ha felismernék kifogyhatatlan bőkezűségét, amivel az embert el tudja árasztani. Nincs ragyogóbb képzelet, mint a halálé, ez a nagyszerű fantázia, amely oly tékozlóan szórja fenséges tudását s oly földöntúli éberséggel van jelen minden csepp vérben, minden kis izmocskában, minden csontban és szervben. Szeretni a halált, szeretni tündöklő szépségében, vakító szűziességében, szeretni jobban, mint a föld legszebb szerelmesét. Aki szereti, tudja, milyen puha, milyen gondtalan, őszinte szerető s az egész élet együttvéve nem ad annyi gyönyörűséget, mint ő egyedül. Meghalni, nem szükségből, kényszerből, erőszakosan, kétségbeesve, nem úgy, ahogy a tudatlanok halnak meg, hanem meghalni egészen lassan, simán, tudósan, kiélvezni a halál fantáziájának minden borzongató szépségét. Nem minél gyorsabban meghalni, hogy már túl legyen rajta, nem. Meghalni minél lassabban. És nem önkívületben, hogy semmit se lásson a félelmetes tájak bűvös szépségéből, hanem éberen. Nem tiltakozva, hanem hozzátapadva. Nem félni tőle, hanem vágyódni rá, minden jelentkezésében, minden megmozdulásában, közeledésében érezni a hosszú, örökkévalóságig megnyugtató csók előízét, - várakozni rá, hogy síma árnyékával elérje és leborítsa.
(Hamvas: Marius és Kallista)