Aki szemben haladt az árral - In memoriam Gróf Bánffy Miklós

És beköszöntött a forradalom estéje. A Nemzeti Kaszinóban, ahova mind kevesebb ember látogatott el, vacsoráltam aznap is, ahogy legtöbbször az utóbbi hetekben. Tizenegy óra felé járt az idő, midőn mint utolsók, elhagytuk a néptelen klubot, mi hárman egy barátommal hazakísérve a JockyClub öreg elnökét, ahogy azt már napok óta tettük. Újabban ugyanis az uccákon éjjel gyanús külsejű emberek lézengtek, amilyenekkel azelőtt a belvárosban nem igen találkoztunk és olykor egyegy puskalövés is elcsattant valahol. A kaszinó kapuján kilépve, amelyet mögöttünk rögtön bezártak, az Astória szálloda felé vetettem egy pillantást, a Nemzeti Tanács székhelye felé. Talán valamivel számosabb nép csoportosult az úttesten előtte, mint máskor, de bizonyos, hogy akkor nem voltak ott többen néhány száznál. Bizonyára szónokolt valaki a balkonról és bizonyára éljeneztek az uccán, de így volt ez már közel egy hete, úgyhogy már egészen hozzászokott az ember. Tovább az uccák ugyanolyan néptelenek és sötétek. Néhány lövés hangzott a Duna irányából. De ez sem volt valami váratlan dolog. Midőn a Kálvintéren már egyedül haladtam át, a Rádayucca felől sűrűbb lövöldözés hallatszott. Ez már feltűnőbb volt. Nagyon nagy lármájú csattogó hang. Bizonyára valami boltnak lebocsátott vasredőnyébe csaptak a gólyók. Ilyenkor éles, majdnem vinnyogó hangjuk van. (Emlékeim)