Gasztro kalandok Marjai Judittal 4.dik rész

Gasztro kalandok . Marjai Judit 1.rész :,,Mindenféle makival szerelembe estem már.”
A Bajza utcai bérházban, ahová születtem, mindig ételszag terjengett egy kis dohszaggal vegyülve. A falakon csöndesen málladozott a salétrom, furcsa élő mintákat rovátkázva a hűvös leheletű, halott falakra. A mi hátsó udvarra néző szoba-konyhás lakásunk bejárata mellett nyílt a légópince ajtaja, ahonnan a helyzetet súlyosbította egy kis kesernyés patkányméreg és csípős svábbogárirtó-illat is.
Mindig fáztam és csak akkor éreztem jól magam, ha megcsapott az étel meleg illata.
Abba pedig nem volt hiány a gangos bérház lakói rendületlenül főzték mindennapjaik szürkeségében a különböző ételeiket. Mikor az ember átsétált a reménytelenül köves udvaron a nagy összevisszaság átlényegült egy nagy kelkáposztás bundás kenyér masszává,ami beleivódott az ember bőre alá is.
És én boldogan itthon voltam, ott.
A hét csúcspontja mindig a vasárnap volt.
Ilyenkor nagyi már reggel ágyba hozta a zsidó tojást.
A másik nagy reggeli kedvencem a jól átsütött csirkemáj volt zsírjában fagyasztva, lilahagyma karikákkal. Az ágyban fekve bámultam a mesefilmeket, miközben szépen akkurátusan körbe harapdáltam a kenyér héját, utoljára hagyva a legízesebb falatot. A műveletet mindig elhúztam, hogy legalább egy órácskáig tartson.
Azóta is fekve szeretek enni.
A konyhában ugyan volt egy székünk is, de azon mindig a nagyi ült, és magyar kártyából igyekezett megtudni a jövőt, vajon melyik ,,katonaviselt férfi gondol rá könnyhullajtással”.
Valószínű ilyen nem túl sok akadt.
Mindenesetre mi anyámmal mindig tálcára pakoltuk az ételt, és leheveredtünk az ágyra, a bal oldalunkra, egy jó könyvvel a kezükben, és hosszan majszoltuk az ételt.
A tudat, hogy már a régi rómaiak is így ettek, megnyugtatott.
Minden hónap első péntekén megérkezett az árvaságim, ilyenkor nagyival szépen felöltöztünk, elsétáltunk a körúton majdnem a Blaháig, és ott beültünk a Lucullus nevű étterembe.
A kulináris kaland engem egészen a köményes sertéssült, párolt káposztáig repített.
A hétköznapjaink hústalansága sivárabban telt, gyakran volt kelkáposzta főzelék, de ezt később rántás nélkül tökélyre fejlesztettem, mikor Londonban éltem, és a hidegvérű britek ,,döglöttek” az én különleges Hungarian cabbage-emért.
Kövér voltam kisiskolásként, főleg azért, mert a nagyi iszonyatosan vastag fehér kenyér szeleteket vágott, majd rengeteg vaj közé fektetett valami ócska felvágottat, mikor a mindennapi dupla uzsonnámat csomagolta. Az ötletből szegény, de szénhidráttól duzzadó szendvicsem semmilyen bartel alapot nem képezett a gyerekek csere-kereskedelmében.
Így, miután már akkor is utáltam ételt kidobni, kénytelen voltam egyedül bekebelezni mindent.
A nagyi a húslevesben viszont verhetetlen volt.
Nem mintha különösebb zsenialitással válogatta volna össze a hozzávalókat, hanem egyszerűen hajnalban feltette az óriási lábost a sparheltre, és apró, gyöngyöző, aranyló forrásban ott is hagyta vagy 4 órát.
Ekkor már éreztem, hogy vannak dolgok a világon, amit hosszan és minél lassabban kell csinálni.
A nagyi sütött még lekváros papucsot, és anyám valamilyen pisiger nevű tortát készített, ami kristálycukorral kevert csoki krém volt, bolti piskótalapokra kenve.
Azt hiszem sivár gyermekkorom volt.
Már majdnem 16 éves voltam, mikor éppen egy tini manökenpályázat döntőseként a suliból lógva mutattuk be a téli kollekciót az Intercontinental dísztermében, mikor a koreográfus Boldizsár rájött, hogy nem tudok késsel-villával enni és a délelőtti ruhapróba előtt minimum 4 vodkát meginni. Érezte, hogy sürgős segítségre van szükségem, hogy elmaradásaimat bepótoljam.
Bevezetett egy szép, új világba, ahol volt habos moccacino, szuflé, és halkés.
Tini korom évein át pletykálkodott a modell szakmáról, a gazdagok és az éjszakai bohémek világáról.
Tágra nyílt fülekkel hallgattam ezeket a másvilági információkat.
Így kerültem már délelőtt a Lídóba, ahol a táncos lányok próbáltak, én pedig a koktélok megismerkedésével birkóztam. Ebédidőben a Margitszigeten tanította be a táncosokat, én addig a hidegkonyhai készítményekkel ismerkedtem egy kis frappéval oltva szomjamat.
Az aszpik azóta is a kedvencem, ez is előrevetítette a japán konyha iránti olthatatlan szerelmemet, ahol bizony néhány ételt nem az ízéért, hanem az állagáért szeret az ember.
Miután megértettem az aperitif és a digesztív közötti szakadéknyi különbség lényegét, elérkezett 1988 és a Peresztrojka.
A határnyitás utáni első napokban (1988), Bécsben, még jóval az első tiroli almás rétesem és Wiener Schnitzelem előtt felfedeztem a Mariahilfer Strassén életem első McDonalds-át és a bűntudat érzését.
Azt mondják, a szeretkezés után minden állat szomorú.
Így vagyok én a Big Mac-kel.
Még soha nem volt utána, hogy nem bántam meg, hogy megettem.
A kínai konyha eleinte lenyűgözött. Ausztriában, különösen a pálcika használata és a meleg szilvabor. Amint pénzhez jutottam a modellkedésből, azt azonnal eldorbézoltam..@