No, hát, megnéztem. Nem éreztem, hogy az adrenalin feszegetné a rég összeforrt kutacsaimat, de hát, végtére nem kalandfilmet, hanem művészfilmet láttam. Tényleg az a maga módján, mert kicsit elgondolkodtatott, meg régen bespájzolt, avuló emlékekről is lefújta a port a váratlan ajtónyitás léghuzata; az elmúlt évezred utolsó százada hetvenes éveinek a második felét Pécsett töltöttem (nyugi, nem vagyok vámpír!), s az ottani diákéveimből felderengett a városkép (hasonló látvány tárult elém reggelente, amikor a Székely Bertalan utca csendjéből és andalító nyugalmából leereszkedtem a nyüzsgő városba), meg a sulitok épülete is, melynek belsejét azonban eddig sosem láttam még. Impozáns épület. Belülről is, ódon-elegáns lépcsőházában szinte elvész a két diákember, pedig rajtuk kívül sehol egy teremtett lélek, és más élettevékenységre utaló zajok sincsenek, s ha ők is leérnek a pillanatra barátsággal összefutó, majd ismét szétváló lépcsők aljára, és kilépnek a térre, nyomasztó, magányos mozdulatlanságba és csendbe dermed a leendő alma mater, amíg az álmos élet, némi főtéri és főutcai andalgás meg az embertelen* szálláshelyen töltött, REM-mentesen kurta éj után, reggel vissza nem somfordál belé néhány szorgos órányira. A film monotóniája - melyet a tesiórai labdazsonglőrködés és az esti séta sem tud megtörni - nyilván nem véletlen, alighanem a gimnazista diákember szerzetesi fegyelemmel vezetett hétköznapjainak hangulatát nyomatékosítja, s e hatást végül a mediterrán eső (a téli eső arrafelé kövérebb és súlyosabb cseppekben hull, mint a szegedi, mely jobbára sűrű permetet hint a városra és a tájra) kopogása tetézi, mely azonban frissen csillog az örökzöldek élettől duzzadó lombján, s így a monotónia inkább a békeidők jövőtermékenyítő fegyelmét, semmint az egyhangúság reménytelenségét jelenti itt. Mégis találtam valamit a filmben, ami nem tetszik, sőt, mondhatnám, aggaszt kissé: ha a sötétben kék számokkal világító óra nem a dátumot, hanem a pontos időt jelzi a 'tipical-causal day' végén, mely a következő napba oly neccesen csúszott át, mint vajazott pingponglabda a háló tetején, akkor a szerzetesi szigorral megtervezett napirenden nem ártana változtatni. A felnőttek alvásszükséglete, napi rendszerességgel, nyolc-kilenc óra, és ez nagyjából igaz a majdnem felnőttekre is, akik, persze, azonnal elhárítják az ilyesféle intéseket, mondván, nem érzik szükségét, meg aztán, hétvégente bőségesen pótolják a hét közben elmulasztott regeneráló órákat. Ám ez sajnos nem így működik, de ég óvjon engem attól, hogy ifjak meggyőződésével párbajozni kezdjek, kivált ily késői órán, amikor a magamfajta már kikapcsol minden kütyüt, és egy jó könyvvel a kezében csalogatja a néha órákig vonakodó, vagy buta bújócskát játszva incselkedő álommanót. Jó' van, srácok, mindent egybevetve, nem bántam meg, hogy megnéztem a művészi sóhajotokat. *Ember nélküli (se reggel, se este nincs tumultus a cellához - a hálószobához - tartozó, közös használatú helyiségek körül, zavartalan az önkiszolgáló egyedüllét, mely azért, talán az önként vállalt szerzetesi céltudatosság parancsolta fegyelemnek köszönhetően, láthatóan mégsem magány ;) ).
No, hát, megnéztem.
Nem éreztem, hogy az adrenalin feszegetné a rég összeforrt kutacsaimat, de hát, végtére nem kalandfilmet, hanem művészfilmet láttam.
Tényleg az a maga módján, mert kicsit elgondolkodtatott, meg régen bespájzolt, avuló emlékekről is lefújta a port a váratlan ajtónyitás léghuzata; az elmúlt évezred utolsó százada hetvenes éveinek a második felét Pécsett töltöttem (nyugi, nem vagyok vámpír!), s az ottani diákéveimből felderengett a városkép (hasonló látvány tárult elém reggelente, amikor a Székely Bertalan utca csendjéből és andalító nyugalmából leereszkedtem a nyüzsgő városba), meg a sulitok épülete is, melynek belsejét azonban eddig sosem láttam még. Impozáns épület. Belülről is, ódon-elegáns lépcsőházában szinte elvész a két diákember, pedig rajtuk kívül sehol egy teremtett lélek, és más élettevékenységre utaló zajok sincsenek, s ha ők is leérnek a pillanatra barátsággal összefutó, majd ismét szétváló lépcsők aljára, és kilépnek a térre, nyomasztó, magányos mozdulatlanságba és csendbe dermed a leendő alma mater, amíg az álmos élet, némi főtéri és főutcai andalgás meg az embertelen* szálláshelyen töltött, REM-mentesen kurta éj után, reggel vissza nem somfordál belé néhány szorgos órányira.
A film monotóniája - melyet a tesiórai labdazsonglőrködés és az esti séta sem tud megtörni - nyilván nem véletlen, alighanem a gimnazista diákember szerzetesi fegyelemmel vezetett hétköznapjainak hangulatát nyomatékosítja, s e hatást végül a mediterrán eső (a téli eső arrafelé kövérebb és súlyosabb cseppekben hull, mint a szegedi, mely jobbára sűrű permetet hint a városra és a tájra) kopogása tetézi, mely azonban frissen csillog az örökzöldek élettől duzzadó lombján, s így a monotónia inkább a békeidők jövőtermékenyítő fegyelmét, semmint az egyhangúság reménytelenségét jelenti itt.
Mégis találtam valamit a filmben, ami nem tetszik, sőt, mondhatnám, aggaszt kissé: ha a sötétben kék számokkal világító óra nem a dátumot, hanem a pontos időt jelzi a 'tipical-causal day' végén, mely a következő napba oly neccesen csúszott át, mint vajazott pingponglabda a háló tetején, akkor a szerzetesi szigorral megtervezett napirenden nem ártana változtatni. A felnőttek alvásszükséglete, napi rendszerességgel, nyolc-kilenc óra, és ez nagyjából igaz a majdnem felnőttekre is, akik, persze, azonnal elhárítják az ilyesféle intéseket, mondván, nem érzik szükségét, meg aztán, hétvégente bőségesen pótolják a hét közben elmulasztott regeneráló órákat. Ám ez sajnos nem így működik, de ég óvjon engem attól, hogy ifjak meggyőződésével párbajozni kezdjek, kivált ily késői órán, amikor a magamfajta már kikapcsol minden kütyüt, és egy jó könyvvel a kezében csalogatja a néha órákig vonakodó, vagy buta bújócskát játszva incselkedő álommanót.
Jó' van, srácok, mindent egybevetve, nem bántam meg, hogy megnéztem a művészi sóhajotokat.
*Ember nélküli (se reggel, se este nincs tumultus a cellához - a hálószobához - tartozó, közös használatú helyiségek körül, zavartalan az önkiszolgáló egyedüllét, mely azért, talán az önként vállalt szerzetesi céltudatosság parancsolta fegyelemnek köszönhetően, láthatóan mégsem magány ;) ).